— Köszönöm szépen. Nagyon érdekes volt — vette elő iskolába menet pincéres mosoly kíséretében a szomszéd kölcsönkönyvét.

Bele se nézett.

Az öregek ajánlatai nem túl érdekesek; általában egybevágnak a tanfelügyelők ízlésével. A leány gyorsan húzta vissza a kezét, nehogy megcsörrenjen a karperece. Félt, hogy megdicsérik. Félt, hogy belédöfnek. Félt, hogy puhatolóznak az elit rabszolgalánc eredete felől. Ha a szüleitől kapta, akkor „másoknak nem telik…”, ha meg a szerelmétől, akkor „én a te korodban…”

Később, a tengeren, a hajóroncsok, bódék, bóják közti joghézagban, ahol az éltanulókra sem vonatkoznak a ruházati kötöttségek; nos, később, a parti homokon kitárulkozó vadvirág teljes fizikuma is csak szürke ólomköpeny volt ehhez a hazugsághoz képest. Az uránium vékony, mint a grafitbél. Ólomköpenyben tárolják. Ilyen ólomköpeny volt a fruska teste észbontó hazugságának fényes csillagszórója körül. Hazugság nélkül talán sima szobor lett volna élettelen fából, akár az iskolai korlát. E hazugsággal már levedző, mályvaszínű húsevő virág volt.

Budapest, 2011. I. 17.