Chips with everything.
Sült krumpli, pirított krumpli mindennel.
Mintegy negyven évvel ezelőtt egy harminc éves londoni fiatalember írt egy kiváló színművet ezzel a címmel. Arnold Weskernek néhány darabja mifelénk is eljutott – ha jól emlékszem a Gyökereket nem csupán Bukarestben, hanem Marosvásárhelyen is játszották – , az akkori angliai klasszikus munkáseledelre azonban nem csupán a színrevitel tekintetében, hanem valóságos formájában is legalább még három évtizedet kellett várni. Azóta azonban egész Kelet-Európában a chips a legismertebb angol szóvá nőtte ki magát, a „kérek egy adag chipset!” vásárlási óhaj alighanem az első helyen állna valamiféle olyan politikamentes felmérésben, amelyet nem a kormány vagy a pártok rendelnének meg, hanem a kereskedők.
A csíki fiatalok természetesen nem a krumpli, burgonya avagy pityóka, hanem Chips fogantatású Csípsz című lapjukban figyeltek fel a Millennium elnevezésű új köztéri szobor alatt-mellett felröppenő véleményekre és egész oldalas megjegyzés-összeállítást közöltek arról, ki hogyan látja és értelmezi az alkotást. Ha azonban összegyűjtenénk azt a rengeteg véleményt, amely a városban hónapokon át ifjú Kövér Oszkárnak a művéről szólt, azzal nem egy lapszámot, hanem akár kisebb kötetet is meg lehetne tölteni.
A három-négy méter magas, az évezredek határvonalát jelző terméskőbe vágott résen fémlovas száguld át. A szobor nem a harciasságot, hanem a lendületet, a dinamizmust érzékelteti, nem a súlyos tárgyiasság, hanem inkább a földtől való könnyű elszakadás a jellemzője. Felfogásában, méreteiben jól illik a kegyetlen városrombolás után korszerűnek nevezett csíkszeredai központ térarányaihoz és a városnak ez az olyan első köztéri szobra, amely megfogalmazásában, kivitelezésében más, mint a többi.
A vélemény- és megjegyzés özön tehát várható volt, és nem csupán az idősebbek, hanem a fiatalok részéről. Az előbbiek közül többen rosszalló, az utóbbiak szellemesen fanyalgó megjegyzéseket tettek, a művészemberek pedig elismerik a szobor erényeit.
Vajon miért a véleményeknek ez a nagy szóródása? Azt hiszem, a magyarázat jóval mélyebb gyökerű, semmint azt a klasszikus – modern ellentéttel vagy a vizuális formák részletes ismeretének a hiányával leírni lehetne.
A Székelyföldön – de nemcsak itt, hanem egész Erdélyben – a szoborállítás az elmúlt évtizedben a magyarság elorzott történelmének valamiféle törvényekben le nem fektetett kárpótlásává vált. Az utca- és iskolanév-adások mellett a talpra állásnak, a múlt visszaszerzésének, a hely visszafoglalásának ez vált az egyik legfontosabb tárgyi bizonyítékává. Ahol szobraink vannak, ott vagyunk mi magunk is. Ha adott terekre mi helyezünk először szobrot, bizonyos épületekre emlékplakettet, akkor a történelmi igazságtétel mellett a közösségi tulajdonjog érvényesítése is szemmel láthatóvá válik. Mindez természetszerűen elsősorban nem a művészi, hanem a történelmi és társadalmi funkcióját hangsúlyozza ki a szoborállításnak, ehhez a szándékhoz pedig a bölcsességet, biztonságot, nyugalmat sugárzó úgymond klasszikus stílus talál. Az utóbbi évtized köztéri szoborállításai vagy domborművek és plakettek készítései ezért leggyakrabban olyan közösségi elvárásokhoz igazodtak, amelyekben nem a művészi szempontok voltak az elsődlegesek. Meggyőződésem, több művész úgymond visszafogta magát, hogy alkotásaival megrendelőinek a kedvében járjon és így egyfajta szoborállítási modell is kialakult, amelytől bármilyen eltérés már-már szentségtörésnek számított.
A művészet azonban éppen az alkotás igézetében csak ideig-óráig képes alávetni magát az ilyenszerű társadalmi elvárásoknak és önmaga értékeinek kivitele a közterekre nem a természetellenesség, hanem éppenséggel a természetesség jele: arra utal, hogy a társadalom visszatér abba a medrébe, ahol mindennek megvan a maga helye, és egy szobor akár önmagában is értékelhető. Az oly nagy vitát kiváltó sepsiszentgyörgyi Szent György és a csíkszeredai Millennium szobrok már jelzik: megkezdődött az áttörés és néhány évtizeden belül nem csupán hősi és hősies, hanem egyetemes emberi értékeket, jellemvonásokat, fogalmakat is ábrázoló szobrokkal találkozunk majd a székelyföldi köztereken; és amint mondjuk Rotterdamban senki nem ütközik meg azon, ha az egyik téren Giacometti pálcika-embereivel találkozik vagy egy Moore szobor mellett üldögél, Baselben pedig Tinguely mozgó, fémvázas vízi szerkezeteit nézi, ugyanígy megváltozik majd az erdélyi köztéri szoborpark is. Pontosabban: kiegészül és a változatosság lesz majd az erénye.
Azt hiszem, ez lesz a kulcsszó.
A változatosság.
És nem a chips egyeduralma. (Új Magyar Szó, 2001)

[A jelenleg Nagyváradon élő csíkszeredai Kövér Oszkár szobrászművésznek az egyik évezredből a másikba, egyik térből a másikba való áthatolást jelképező térkompozíciója felállításának idején nagy vitát váltott ki a városban, mára azonban alkotása elfogadottá vált.]

A szerző szerkesztés alatt álló,  A látható és a láthatatlan. Művészeti feljegyzések  (2000-2017) c. kötetéből