Figyelte Vadmalac a bőséges havazást. Sűrű nagy pelyhekben hullott a hó, már-már a távolba nézni is nehezen lehetett. S mivel a lakásból látta ezt az egészet, csend honolt körülötte. Csend a lelkében is.
Olyannak tűnt számára, mintha egy másik világba került volna. Egy tisztább világba, ahol szabadon szárnyalhatnak még a gondolatai is, más szóval, ahol boldog.
Ha ehhez hozzáadta, hogy jónak tudja magát, nem lehet az a világ más, mint maga a nirvána.
”Jó vagyok, én, Vadmalac” – így fejezte ki magát.
Ekkor viszont valami különös történt. Úgy hallotta, fentről érkezik kappan röhögés. Mintegy válaszként az ő gondolatára.
Ijedten kérdi: ”Vakmerő voltam?”

Forrás: Lenolaj.hu