Ez a Sa­nyi, hát ez is min­den­re emlékszik.
Nem pes­ti kerítés, kiáltja a fülem­be. Ha­nem tes­ti fenyítés! Mint­ha nem hal­lanék ren­de­sen.
De aztán el­meséli, miért kap­tunk ki. Mi igen, de ő azért va­la­hogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Min­dig va­la­ki más. Pe­dig jól emlékszem, hogy egy­szer őt is el­kap­ta a gépszíj.

Utólag könnyű min­dent va­la­ki másra ke­ver­ni.
Miért ka­pott ki, na várjunk csak, me­lyik is. Ak­kor már volt is­ko­lai dal­cso­por­tunk, Bíró End­re tanító bácsi keze alatt. A tanára­ink majd­nem mind tanítók vol­tak, ma úgy mon­danák: káder­hiány mi­att.
Jó em­be­rek vol­tak. Gyor­san végig­fut­tat­juk az emléke­in­ket az első, a máso­dik és a har­ma­dik so­ron, elöl a lányok, mögöttük a ki­csik, aztán hátul a ha­to­dik-he­te­di­ke­sek.
Na jó, ed­dig rend­ben, Sa­nyi. Mond­ha­tod.
De biz­tos, hogy nem vagy süket?
Hát, ha va­la­mit nem aka­rok meg­hal­la­ni, ak­kor nem hal­lom meg.
Na jó. Emlékszel, mi­kor azt éne­keltük, hogy Házam előtt egy al­ma­fa…
Emlékszem.
Házam előtt egy al­ma­fa. Pi­ros alma te­rem raj­ta. Szedd le, rózsám, az almáját, de ne bántsd a zsen­ge ágát. Hej, mert az alma múlandó, elmúlandó, de a fája ma­ra­dandó!
Mint­ha most is látnám Bíró tanító bácsit: fe­szes csiz­ma­nadrág, lábán bil­ge­ri csiz­ma, repülő szárnyú zakója alól büszkén elődom­bo­rodó po­cak, arca pi­ros, mint a dal tárgya, ba­ju­sza mókásan mo­zog vezénylés közben. Feje kissé vöröses, főleg, ha nem megy jól az ének.
Jobb keze félig béna, ezért hátra te­szi, bal kezében félméte­res di­rigáló vessző. Majd­nem bot.
Az­zal dol­go­zik. Pálosi Jan­csi sze­rint vesz­te­ge­ti a kalóriát. Bal kezével trancséroz­za a le­vegőt, jobb csiz­ma­sarkával veri a tak­tust.
Meg­le­hetősen ko­mi­kus, ak­kor is, ha nekünk újra és újra kell kez­de­ni a nótát. Tóth Miklós azon spe­kulál, hogy va­jon elér-e hozzáig a bot vége.
Kánon­ban da­lo­lunk, az egyik rész min­dig el­ront­ja. Vagy elkésik, vagy előre­sza­lad. A vége so­sem si­kerül.
Házam előtt egy al­ma­fa…Kezdjük, le­in­ti; kezdjük, le­in­ti; na­gyo­kat fúj. A tanító bácsi feje lilába vált. Szemöldöke furcsán táncol.

Pi­ros alma te­rem raj­ta…Le­in­ti. Min­dig le­in­ti; ha nem itt, ak­kor annál a résznél, hogy szedd le, rózsám, az almáját.
Már na­gyon un­juk, két óra elmúlt, péntek, mennénk haza.
Reg­gel ki­adták az ebédet hi­deg koszt formájában, rég meg­evődött. Ha most el­in­du­lunk, négyre Ha­ranglábon leszünk. Az oda­valók: Tóth Mikiék, Sze­ke­res Jan­csiék, Fusz­uj­ka Andrásék, Tímár Sa­nyiék, Pálosi Jan­csiék kóstol­gatják a sza­badságot. Nekünk Dányánig még jó órányi a járás, mert a ki­csik nem tud­nak lépést tar­ta­ni.
Un­juk és éhe­sek va­gyunk, és na­gyon ránk jött a me­hetnék. Rosszal­ko­dunk, mu­latéroz­ni sem­mi kedvünk. Hiába ol­vas­tuk a Gyer­mek­ko­rom emléke­i­ben, hogy ami­kor éhes, az úr sétál, a pa­raszt hall­gat, a cigány éne­kel.
Akárkik va­gyunk is, nekünk nem megy.
A ti­zen-so­ka­dik kezdésnél sza­kad a cérna: Tóth Miklós eltéríti a vágányról a szöve­get. Mutáló hang­ja, mint a kis­elefánté. Jól hall­hatóan ezt hars­int­ja: „Házam előtt egy nagy maf­la…”
A tanító bácsi keze megáll a le­vegőben. Resz­ket bennünk a lélek.
Bordáink között ka­lapácsma­lom.
Sa­nyi sze­rint csak csüpüpo­tyoló.
Aztán fölemel­ke­dik a varázspálca, mint a fel­csapó kútos­tor: meg­vil­lan, és le­zu­han vil­log­va.
Édes fiam, mond­ja Bíró tanító bácsi. Édes fiam, ver­jed a csúfot anyádba!…
Mint­ha diót kosz­tolnának, ko­pog a Tóth Miki ko­bak­ja.
És pat­tog a pálca min­den­kin, akit csak elér. Ri­ad­tan sza­la­dunk szét, mint a meg­kergült nyáj.
A dalárda-próbának annyi. Me­hetünk, haza…

Nem is Tóth Miki volt, mon­dom en­nek a Sa­nyi­nak, aki min­den­re emlékszik.
Te voltál!
Tu­dod, mit? (Tápászko­dik, és már in­dul is.)
Na mit?
Azt, hogy ver­jed a csúfot…Tu­dod, kibe.
Nem pes­ti kerítés, kiáltom utána. Min­dig össze­veszünk. Pe­dig immáron meg is becsülhetnénk ma­gun­kat; le­het hogy az ötve­ne­dik találkozóra csak egyikünk jön el.
Vagy az sem.

Forrás: eirodalom.ro