E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 31, tizenkettedik nap

Reggel törődötten ébredtünk. Mosakodásról szó sem lehetett, mert a piketteken túl a Nádasig nem engedtek. Mégis megpróbáltam legalább egy fogmosásra való vizet szerezni, és elindultam oda, ahonnan az este a Puliszkamester vizet hozott. Ez egy hosszú árok volt, valamiféle csatorna, ami párhuzamosan futott az országúttal. Amikor megláttam, hogy milyen víz folyik benne, bizseregni kezdett a szájam széle, és rögtön megcsömöröltem. Máskor is jártam így, hol a látványtól, hol a szagtól. Az árok tele volt mindenféle lim-lommal, amelyekre nyúlós zöld, meg szürke nyálkák tapadtak. Szomorúan kullogtam vissza, reggeli sem kellett. Ebből a vízből még kávé sem! Pár óra alatt a herpesz kivirágzott, és nem is múlott el, csak odahaza.
A katonákat rég leváltották. Tíz óra körül egy újabb tiszt jött, aki végre megígérte, hogy feltesz az első Oravicára menő buszra és visszakapjuk a személyi igazolványainkat is. De ehhez el kell mennünk a vámépületig, a Bela Krkva (Fehér templom) nevű faluig. (Ez egy szerbiai falu, ami Romániából is jól látszik, a határon túl.) Mentünk egy kilométert, aztán betereltek egy kör alakú épületbe. Üvegtetős kupolája volt, középen egy körfolyosóval, amelynek belül vas korlátja volt, ami egy szökőkutat ölelt körül. A kerek folyosó külső peremén ajtók, irodák nyíltak. De ezek alig látszottak, mert mindenféle dísznövény, pálmák, fikuszok takarták el őket. Imitt-amott néhány pad is volt, ezeken üldögéltünk. A tiszt kihozott valamiféle brosúrát, ahonnan felolvasta, hogy a határzónában engedély nélkül 250 méteren belül nem szabad tartózkodni, és még sok mindent, de az nem derült ki, hogy a tartózkodási engedélyt, ezt a becses okiratot honnan kell beszerezni. Mi pedig, mint egy gyűlésen, kérdéseket tettünk fel neki, egyben megmagyarázva, hogy ők is szabálysértést követtek el, mert engedély nélküli személyeket tartottak 250 méteren belül, a határ mellett! Aztán bejelentette, hogy időközben felhívták a csíkszeredai rendőrséget, aki igazolta személyazonosságunkat. Csókoljunk nekik kezet érte? Visszakaptuk buletinjainkat, és még azt is megkérdezte, hogy mind Csíkszeredába megyünk? Bélyeg Vili kivételével mind azt mondtuk, hogy igen. Ő viszont úgy döntött, hogy mivel van még néhány nap szabadsága, meglátogatja Bukarestben élő unokatestvérét. Ekkor Vilit elválasztották tőlünk, és egy jó hét múlva, csak otthon láttuk viszont.
Mivel még vagy 2 óránk volt hátra a buszig, meguntuk az üldögélést. Elindultam, hogy körbejárom a folyosót. Amikor a közepére értem, hirtelen megszólalt egy vekkeróra. A csengésre a fikuszok dzsungeléből előállt néhány, állig felfegyverzett katona, kétféle egyenruhában. Ekkor jöttem rá, hogy nem vekker volt, hanem riasztó csengő, és az épület fele Romániához, a másik fele Szerbiához tartozik. Zavartan kértem elnézést a „határsértésért”, és visszamentem a helyemre. Később mindez megismétlődött még vagy háromszor. Mindig más és másvalaki lépett tilosba, azaz Szerbia területére. A katonák már megunták az állandó riadóztatást, és végül kikapcsolták a csengőt. Erre akkor jöttünk rá, amikor hiába bosszantottuk őket, mert a csengő nem szólalt meg.
Aztán végre feltuszkoltak minket egy tragacsra, jegyet sem kellett vennünk, mert a tiszt minden megmagyarázott a sofőrnek. És újra Oravicán találtuk magunkat. Győztünk, ujjongott bennünk az öröm!
A Néra-völgye óta 24 óra telt el, de csak Resicán tértünk magunkhoz, ahol a szabad szombatot hasznosan töltő dolgozók véresre verték egymást. Ebben az előadásban „gyönyörködtünk”, miközben megérkezett a milicia, és kiragadta a „győztest” a halbás kupák üvegcserepei közül. Nyilván titokban babérkoszorúval jutalmazták! Ez az „élmény” hivatott helyettesíteni a „Herkulesfürdői emléket” (itt az ismert keringőre utalok). Majd hajnalig a vasút mellett bivakoltunk, miután az önkiszolgálóban „önkiszolgáltuk” magunkat Dr. Bort Belével. Magyarul: elloptunk egy üveg borvizet, mert hiába kértünk pénzért, az istennek sem adtak! Máig sem tudom, miért? Lehet, az is jegyre ment? Lám-lám, ezt is megértem. És megértettem végre „miként bont a szükség törvényt”. Időközben, egy másik csapat hatalmas görögdinnyét „szerzett” egy utcai árustól, és a vasúti világítás gyér fényénél, elfogyasztottuk a második „rumbatököt”. Megjegyzem, a dinnye úgy cserélt gazdát, hogy a halom alján lévőket szakszerűen megropogtatta a túravezető, miközben sűrűn mondogatta, ez sem jó, az sem érett! Végül, amit kiválasztott, egy óvatlan pillanatban hátra gurította a két lába között, és a mögötte ácsorgók ugyanezt tették. A mind hátrább és hátrább gurított dinnye végképp eltűnt! Volt vagy 10 kilós! Túravezető János ezután megvett egy kicsi, nyomorú példányt, s aztán tovább álltunk az esti félhomályban, mert a lámpavilágítás szörnyen gyatra volt. Végre hajnalban elcsattogtunk Karánsebesre. Ott egy másik lepattant vicinálisra szálltunk és megérkeztünk Lugosra, a civilizált világ határára. Itt, mielőtt felültünk a temesvári gyorsra, egy „jóindulatú”, ballonkabátos, kalapos elvtárs figyelmeztetett, hogy le ne merjünk szállni a vonatról Csicsóig, mert nagyon megjárjuk; és vegyük tudomásul, hogy figyelnek minket. Ezt úgy is sejtettük, kár volt fenyegetni! Hely hiányában, a resti vagonban költöttük el utolsó lejeinket, kényelmesen utazva hazafelé. Itthon a csicsói állomáson találkoztunk a „Jöjjön Velünk” tartalékcsapatával, akik a Gyimesekből jöttek. HAZA ÉRTÜNK!

Epilógus: Egy hét múlva összefutottam az utcán Bélyeg Vilivel. Szomorú és kiábrándult volt. Töppet a Harkitán túl dep metyek! – kezdte a történetét. Képzeld Enikő, Oraficán befittek a miliciára, és kiborítottak mindent a hátisákomból. Még a mocskos szoknijaimat is. Aj, aj! Megtalálták nálam a jetyzetfüszetemet, és elvették. Benne volt az összes lefelező barátom címe, Japántól Kanadáig és Brasziliától Szingapurig. Kérdeszték: Mi ez a sok cím. Mondtam, filateslista fatyok. Kaptam két pofot. Aj, aj! És rám förmettek, hogy peszéljek rendesen, ne tetessem magam. Montam, hogy és normálisan beszélek! De beszéljek románul, mert Romániában vatyunk! De én nem tudok. Értek, de nem tudok! Handikapát fatyok, peszéd hipás! És akkor ütöttek, gumibottal! Aj, aj, aj! Aztán elengettek, de a noteszomat nem atták fissza. Nészd a karom – mondta, és felhúzta rajta az inget. Szegény! Még mindig kékeszöld foltok éktelenkedtek rajta. Hát Bukarestben jártál-e? kérdeztem. Igen, mert nem szapadott leszállni a fonatról, mondta. Meddig ültél ott – kíváncsiskodtam. Három napig, jött a felelet. De piszony Isten, töppet a Kárpátokon túl dep begyek – hajtogatta. És meg is tette.

Ne búsulj, találkozunk jövőben a Duna-csatorna túrán, ha minden ilyen jól halad – próbáltam idétlenkedni, de szomorúságán nem segített az akasztófahumor. (Akkoriban még működtek a hírhedt Duna-csatorna építőtelep kényszermunka lágerei!)
Aztán az egész csapatnak elmondtam, hogy mi történt Vilivel, akit kémnek, vagy minek néztek, mert külföldiekkel levelezett a szép bélyegekért. Sokan már tudták, akik hamarabb találkoztak vele. Bélyeg Vili így, a beszédhibájával is le tudott érettségizni, amit megfejelt egy rajzolói technikummal. Csodálatosan tudott rajzolni! Ő volt a Megyei Építőipari Tervezőintézet legjobb műszaki rajzolója, aki szabad kézzel, vonalzó nélkül is tudott dolgozni, és gyönyörű betűket rajzolt. Ha írásban fejezte ki magát, hibátlanul írt. Ilyenkor senki sem sejtette, hogy nehezen beszél.

1980 szeptember eleje, Csíkszereda.

1. Skandikamera:
   2018. március 3. 17:41

   Ez szuper volt. Mosolyogva olvastam.