A mi hitünk szerint ebben az országban, ebben az időben, ha a dolgok rendjükben folynának, a nőíróknak kellene vezetniök. Megnyugtathatjuk a különben is napszámos módra durva és remegő férfiírókat. Még nem jöttek el nálunk a nők, kiktől félni kellene. Lux Terka és Tormay Cecil könyveire gondolunk. Két nagy női intellektus. Mindkettő nemes, elsőrendű dilettáns. De dilettáns. Nem hozták el közénk, amit a nőíróktól várunk: a női lélek új szenzációit, képeit és melódiáit. Ügyesek. Néha megejtők. De műkedvelők s naivak – még a mai magyar irodalmi mérték szerint is. Lux Terka könyve két hosszú novella. A mai lelketlen, haszontalan magyar élethez szállít bizonyságot mindakettő. Csínnal és bájos melankóliával ékes írások. Ennyi az egész. Tormay Cecil novellái nemkülönben. (Péntek esti levél. MK 1905. május 21.)

Ódák
A nagy költő egy rózsaszínű májusi felhőről hallgatta végig a tiszteletére rendezett ünnepségeket.
Különösen a versek érdekelték. Sok helyről sokféle vers zengett fel hozzá.
A nagy költő átkiáltott a magyar Olümpra:
– Ti is halljátok.
Talán Kazinczy Ferenc válaszolta:
– Igen. Nagyon szép versek. Úgy képzelem néha, hogy értem is őket.
A költő a rózsaszínű felhőn nyugtalankodott.
– Ejnye, ejnye…
Átment az Olümpra. Ott az egyik ódát Kazinczy németre, Budenz finnre fordította le, s elszavalták neki:
– Így már egészen csinosak – mondta a néhai nagy költő. (Nagyon furcsa esetek. Budapesti Napló 1905. május 23.)

Folytatjuk