(Se nem kevés, se nem sok…)

Ennyi „legszebb” magyar költeményt tartanak számon jelen pillanatban – nem hivatalosan. Mert hivatalos sorrend e tekintetben: nem létezik (hála az égnek!).
Mert egész egyszerűen: nem létezhet!
Nincs az a fórum, az a megmondó intézmény, az a tótumfaktum, aki ezt a minősítést, akár egy olimpiai aranyérem esetében, joggal és igazoltan odaítélhetné.
A 12 „legszebb magyar versnek” ennek ellenére: története van…

*
Az ezredfordulón, amikor a magyar nyelvterületen az Olvasás Évére (2002) készülődtek , a kolozsvári Korunk folyóirat szerkesztői kérdést intéztek egy egész sor költőhöz, íróhoz, kritikushoz, szerkesztőhöz, határon innen és túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, felszólítván őket egy rendhagyó, kockázatos, de azért mégis érdekes játékra: nevezzék néven azt a 10 darab huszadik századi magyar költeményt, amit a legszebbnek, a legmaradandóbbnak ítélnek, s amennyiben tehetik, indokolják is meg választásukat.
A felkérés válaszanyagát, kétezeregyben és -kettőben hónapról hónapra hozta a Korunk, miközben a szintézisről is tájékoztatott, sőt remek kötetet is szerkesztettek a kísérlet anyagából, gazdag illusztrációs anyaggal. A rendezvény lebonyolítója a fiatal, tehetséges költő és szerkesztő, Balázs Imre József volt.
A szerkesztőség összesen 103 választ regisztrált, a listák legtöbbjét indoklás kísérte. A válaszok a teljes magyar nyelvterületről érkeztek (Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, a Vajdaságból és a nyugati magyarság köréből). A verscímek említésének száma alapján a letűnt század legszebb verseinek az alábbiak bizonyultak:

1. Kosztolányi Dezsó: Hajnali részegség (35 szavazat)
2. Pilinszky János: Apokrif (33)
3. József Attila: Eszmélet (23)
4. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (16)
5. József Attila: Óda (15)
6. Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek (14)
7. Babits Mihály: Esti kérdés (13)
8. Füst Milán: Öregség (12)
9. Babits Mihály: Jónás könyve (11)
10. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus (11.)

*

Fűzfa Balázs irodalomkritikus egy öt évvel későbbi eseményre emlékezik:
„2007 szeptemberében lett 160 éves a magyar irodalom történetének a világon egyik legismertebb remeke, a Szeptember végén című Petőfi-költemény. Ennek tiszteletére tudományos konferenciát rendeztünk a vers szülőhelyén, Koltón, illetve a közeli Nagybányán.
A szimpóziumon részt vett Margócsy István irodalomtörténész, a Petőfi-életmű kiváló ismerője, aki zárszavában kifejtette, hogy az ilyesfajta emberi és szakmai találkozások azért fontosak, mert választ próbálnak adni a jelenkor egyik legfontosabb kérdésére: »Mit kezdjünk a kultúrával, mit kezdjünk a költészettel a XXI. században?«
A szintén kiváló Petőfi-kutató Kerényi Ferenc – betegsége miatt – előadásának szövegét küldte el erre a konferenciára, egyetértve annak szellemével, sőt, megfogalmazta számomra azt is, hogy akkor érdemes ilyesfajta konferenciát csinálni, »ha az embernek van koncepciója«.
Ez utóbbi kijelentésen, illetve a Szeptember végén-konferencia sikerén felbuzdulva, az ott elhangzottaktól motiválva született meg és indult útjára a Kárpát-medencében A 12 legszebb magyar vers-program.
A versek kiválasztásában az irodalomtörténeti kánon – és persze a személyes ízlés elfogultsága – mellett elsősorban az vezérelt, hogy a szövegek részei legyenek az általános vagy középiskolai tananyagnak, ismertek legyenek az irodalom iránt kevésbé érdeklődők körében is. Fájdalom, hogy a sorozatból kimaradt Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Szabó Lőrinc és még sokan mások. De határt kellett szabni a versek mennyiségének, s úgy tűnt, a 12-es szám egyrészt már más művészetekben is alkalmas volt a legjobbak megtalálására (lásd például a filmek világát: „a Budapesti 12”!), továbbá a 12 sem nem sok, sem nem kevés, kerek szám is, meg nem is kerek – szóval rokonszenves aritmetikai mennyiség…”

Cseke Gábor

(Folytatjuk)