Nem te­lik el egy nap sem, hogy Zsi­ga bá ne men­ne le a pa­ta­kig. A pa­tak a háztól nincs messze, talán míg százat számol, odaér, van ott egy kő a par­ton, egy nagy kő, arra szo­kott leülni. Itt elég for­gal­mas az utca , leg­alább em­bert lát, s még beszélgetésre is van esély, ha olyan kerül, aki nem siet. Ma­napság min­den­ki siet, mint­ha meg­bo­lon­dult vol­na. Zsi­ga bá soha nem si­e­tett, még a volt téesz­be sem, ahol an­nak idején oly sok évet dol­go­zott. Jó világ volt az, hiába átkozzák ma egye­sek. Dol­goz­tak és volt. Tu­dott élni min­den­ki, aki dol­go­zott, nem úgy mint ma. Aztán az is megszűnt. Volt ott egy vil­lany­sze­relő, aki a gaz­daság felszámolása­kor, el­haj­tott on­nan száznál több ju­hot; nem von­ta kérdőre soha sen­ki.

Fi­ze­tett két olyan fa­lu­be­li­nek , akik néhány deciért gyil­kol­ni is képesek , beküldte a volt téeszelnök irodájába, azok ott mi­den bútort összetörtek, az ira­to­kat ki­dobták az ab­la­kon, s az elnököt jól össze­verték. Ami­kor a rom­bolásnak és verésnek vége lett, be­ment a vil­lany­sze­relő is a sze­rencsétlen, félholt­ra vert elnökhöz azt kiabálva, hogy ” Add vissza, ami az enyém!”, s volt nála va­la­mi papír is, amit a le­vitézlett ve­zetővel aláíra­tott.
Zsi­ga bá jól emlékszik: néhány hónap múlva a vil­lany­sze­relő egy reszvénytársaságot alapított, a téesz-va­gyon nagy részével, ami az övé lett. Hat hektárnyi föld­del állt be Zsi­ga bá is oda, két év múlva az új földesúr ki­dob­ta, de úgy, hogy a hat hektár föld neki ma­radt. Szin­te négy évet pe­rel Zsi­ga bá, fél va­gyo­na ráment az apai örökség vissza­szerzésére, mégis el­vesz­tett min­dent. Fe­lesége is meg­halt agyvérzésben, a hosszan tartó per az ő ideg­rend­szerét job­ban meg­vi­sel­te.
A volt vil­lany­sze­relő ma ha­tal­mas va­gyon bir­to­ko­sa, ha­las tavának partján ügyvédek, bírák, po­li­ti­ku­sok ti­vor­nya­itól han­gos hétvége­ken a fél falu. Annyi a pénze , hogy ha akarná, az egesz fa­lut meg­ve­hetné. Nem úgy, mint Zsi­ga bának, aki negy­ven évnyi le­dol­go­zott munkája után, a téesz-nyugdíjból alig tud pár cso­mag ci­ga­rettát ki­szorítani.
A háza, az ott­ho­na az övé. Egyedül csak az, s erre na­gyon büszke. Nem ve­he­ti azt el tőle sen­ki. A rég ha­lott drága asszonyának emlékét sem. Aki este min­dig be­ta­kar­ta, s reg­gel, mint egy csergőóra ébresz­tet­te fel, hogy men­jen s lássa el az álla­to­kat. Zsófi volt min­dig az első kelő, pe­dig min­dig utolsónak aludt el.
Lámpa­oltás után, mi­den este, leány­ko­ri történe­te­i­vel rin­gat­ta álom­ba. Fe­leségéék nyolc­an vol­tak testvérek, édes­ap­juk tüdővészbe halt meg. Nem emléke­zett apja arcára, később egy képen mu­tatták, azt gon­do­san őriz­te. Édes­any­juk éjjel-nap­pal szőnye­ge­ket varrt, így tar­tot­ta el őket. Az em­be­rek fi­zetség fejében ad­tak lisz­tet, cuk­rot, rizst, zöldséget, zsírt, tojást, tyúkot . Aztán a cse­pe­redő fiútestvérek napszámra jártak a te­hetősebb gazdákhoz, ott is kap­tak ezt azt.
Volt egy Vaj­na ne­ve­zetű föld­bir­to­kos, aki so­kat segített raj­tuk, adott egy kis föld­terüle­tet , egy üres tel­ket, ahová idővel kétszobás házikót epítet­tek. A két na­gyob­bik fiút be­so­rozták le­ventének, on­nan kerültek a front­ra. Az egyik öt év orosz fogság után jött haza, pár hónap múlva meg is halt. Zsófi, mint a lányok között a leg­ki­sebb, még igazából fel sem fog­ta, ami körülötte történik, alig nyolc éve­sen a Vaj­na úr lo­va­it fürdet­te az Ol­ton, az em­be­rek csak ámul­doz­tak, ami­kor meglátták a folyó közepén a lo­vat úsztató kislányt.
Tu­dod miért let­tem beléd sze­rel­mes?, kérdez­te Zsófi egy karácso­nyi estén. Azért, mert jól tudtál táncol­ni!, ne­ve­tett hun­cu­tul és meg­si­mo­gat­ta ki­csi kezével az arcát.
Zsi­ga bá tud­ta jól, hogy nem csak azért, de nem vi­tat­ko­zott. So­sem vi­tat­ko­zott vele, mert az ő asszonyának min­dig iga­za volt. Ak­kor is , ha nem. Az utolsó per­cig sze­rették egymást. S e nagy sze­re­lem bi­zonyításához so­sem volt szükség sza­vak­ra.
Nagy ne­he­zen feltápászko­dott a kőről, és las­san el­in­dult haza. A de­re­ka szünte­lenül fáj már évek óta, ki­egye­ne­sed­ni nem tud ren­de­sen, mint­ha sze­get ka­lapált vol­na belől az idő. Ahogy elérte a ház küszöbét, le kel­lett üljön újra, lábai meg­ta­gadták a lépést. A bal lába a rosszabb, an­nak ment neki a szánkó.
Rég volt: téli na­pon, Kar­csi, a fia, egy nagy ol­da­lon eresz­ke­dett alá, ő várta az alj­ban, hogy megállítsa a szánkót, de nem úgy si­került , ahogy sze­ret­te vol­na. A vas a térdének ütközött. A gyer­mek­nek sem­mi baja nem lett, de ő azóta sem tu­dott a bal lábával re­de­sen lépni. Most is az fáj job­ban.
Rég nem járt itt­hon a gyer­mek, na­gyon rég, messze van, ahol a pi­ra­mi­sok ma­ga­sod­nak. Nagy hírű ku­tató lett, de ezt Zsi­ga bá is csak hallásból tud­ja , amit az it­te­ni em­be­rek néha mon­da­nak neki, és nem érti , hogy hon­nan tudják, s azt sem, hogy miért néznek úgy fel rá , mint ahogy ő szo­kott a fa­lu­gazdára. Az biz­tos, hogy elmúlna min­den fájdal­ma, ha fia ezen a karácso­nyon ha­zajönne. Remélte, mert ha olyan híres ku­tató, ahogy hírlik, könnyen meg­találja a szülőfa­luját, őt s a te­metőt is, ahol az édes­any­ja pi­hen.
S e nagy reménnyel várta a közelgő karácsonyt, úgy, mint ahogy azt az elmúltak­kal is tet­te.
Elvánszor­gott az asz­ta­lig a te­jes csu­porért, és enni adott a macskának.

Forrás: eirodalom.ro