A szállodafőnök könnyed karlendítéssel csapta be Mercedese ajtóját, öntelten végignézett rajta, majd hanyag gesztussal meglendítette jobb karját, mintha búcsúzna tőle, mire az illemtudó Merci pittyenéssel és lámpahunyorítással köszönt vissza.

– Na úgy – mondta magában, és elindult szállodája főbejárata felé, kezében a sokrekeszes diplomatatáskával. Az épület előtt megállott, felnézett a homlokzatra: Igen, odatesszük – mondta újra magában –, jobbról a magyar zászlót, balról a románt; vagy fordítva kell? Na majd megkérdezek valaki okost. Középre a kéket, a körbecsillagost, ezt tudom. Hadd érezze mindenki, hogy nálunk itthon van.

– Kézcsók, Gyöngyike! – köszönt a szálloda formaruhájába öltözött csinos lánynak, akit kora ősszel alkalmazott a recepcióra. Tizenegyen jelentkeztek, de ő Gyöngyikét választotta. Most végezte a vendéglátóipari főiskolát, művelt és leleményes lány, kitűnően ismeri a környék földrajzát, történelmi múltját, a látnivalókat, és mindezekről szép magyarsággal tud beszélni, csaknem hibátlan románsággal, könnyedén angolul, németül. Mindehhez vonzó megjelenése, sugárzó mosolya társul. Indulásból magasabb fizetést ígért neki, nehogy valaki elcsábítsa. Jó vásárt csinálunk vele, győzte meg a vizsgáztató bizottság tagjait. Aki egyszer itt megfordul, Gyöngyikéért is visszatér. A főnök sokat adott arra, hogy szállodájában minden alkalmazott sikk legyen.

– Jó reggelt kívánok – viszonozta Gyöngyike a főnök köszönését. Hangjában, mosolyában azonban visszafogottabb volt, mint máskor.

– Valami baj van?

– Egy fax jött, főnök, Jászberényből, Gyurcsevics úrtól… Azt írja, hogy a csoport nem jön szilveszterezni, nem tart igényt a lefoglalt helyekre.

– Ne őrjítsen meg, Gyöngyike! Adja csak azt a papírt.

„Tisztelt Székely úr, tekintettel az ottani, itteni hírekre, hangulatra, a társaságunk fél odamenni. A lefoglalt nyolcvan helyre és a szilveszteri vacsorára nem tartunk igényt. Az előleg felét visszaigényeljük, a másikat tartsák meg bánatpénznek. Sajnáljuk, tisztelettel, Gyurcsevics.”

A főnök elsápadt, eszébe jutott, hogy Gyurcseviccsel a nyáron lepertusodott, s az akkor azt ígérte neki, hogy minden szilveszterre hoz egy-két busznyi társaságot, mert sehol olyan jól nem érzik magyarnak magukat, mint a Székelyföldön, s hogy… Nem volt türelme tovább felidézni Gyurcsevics mondatait.

– Gyöngyike, hívja fel telefonon Gyurcsevicset, és kapcsolja be az irodámba. A mobilom le van merülve. Nincs türelmem megvárni, míg feltöltődik.

– Halló, az Édes Erdély, itt vagyunk turisztikai iroda?

– Igen – hallatszott egy selymes női hang.

– Székely Gáspár vagyok, a Rovásírás szálló főnöke. Gyurcsevics urat keresem.

– Sajnos, házon kívül van. Ideadott egy faxot, amit elküldtem önöknek, aztán elment. Azt hagyta hátra, ma ne zavarjuk.

Székely félig bénultan ejtette vissza a kagylót, csak bámult maga elé.

– Gyöngyike, megvan még az urziceni-i kománda? Tudja, akik itt akartak szilveszterezni, negyvenen, s visszamondtuk, mert a jászberényieknek adtuk oda a helyeket.

A jászok, jutottak újra eszébe Gyurcsevics szavai, igen, a jászok állnak a legközelebb a székelyekhez. Lélekben s mindenben. Így mondta Gyurcsevics. (Egy másik ugyanezt mondta a kunokról.)

Gyöngyike lépett be az urziceni-i megrendelő lappal. Székely végigfuttatta rajta a szemét.

– Ezt a számot hívja fel, keresse Georgica urat.

– Alo! Domnu Georgica? Székeli szünt din secuime. Stiti? Seful hotelului… aa… Sa traiti!

– A, mda. Unde voiam sa venim de revelion.

– Exact. Ma bucur ca nu ati uitat. Ce mai faceti, domnu Gica? Nu ati mai sunat.

– Pai, ne-ati refuzat asta-vara.

– Nu vreti cumva sa reiinoiti comanda? Stiti, am facut o extindere, avem si spatiu si mese destul, confortabile…, meniu fain, stiti, cum e la noi.

– A nu, domnu Secheli, imi pare rau, ne-am orientat spre altii. Poate la anu… La multi ani.

Székely, mint akit sarokba szorítanak, újra Gyöngyikéhez fordul, mintha ultimátumot fogalmazna:

– Gyöngyike, hívja fel a húsosokat, s mondja vissza a komándát. A zöldségeseket is, ami romlandó, mind mondja vissza. Mi az istent csináljunk annyi déligyümölccsel?! S a zenészeket is. Kellett nekünk külön zenekart fogadjunk. Jó, hogy nem ígértem meg, hogy a feneküket is kinyaljuk. Hogy a…

Gyöngyike jelenléte visszatartotta a trágárságtól. Kellett nekünk népszavazás! Kettős állampolgárság! Anyaország!

– A zászlót dobassa be a tűzbe. Még ma, mihelyt kezdenek főzni. Hamuja se maradjon!

Gyöngyike megrökönyödve hallgatja főnöke egyre indulatosabb és képtelenebb utasításait.

– Azt a kazettát, amelyiken a Magyar Himnusz van, tudja, a magyar operások énekelik, amit a fogadásokra vettünk, azt a lábammal akarom széttaposni. Itt, a márványpadlón. Érti? Egy porcika se maradjon belőle. A takarítónő seperje fel, s dobja a kukába.

– Melyik zászlóra tetszik gondolni?

– Melyikre, melyikre?… Hát a piros-fehér-zöldre!

– Úristen, térjen észhez, fônök, azt nem az MSZP-s parlament fogadta el, s a himnusz sem 2002-ből való! Elnézést – vette halkabbra Gyöngyike –, én nem akarok a főnök úrnak történelemórát tartani, de azért mégis… Emlékszem, hogy a főnök úr a nyáron könnyezett, amikor az athéni olimpián a győztes magyar sportolók körbelobogtatták zászlónkat az arénában. És azt a zászlót úgy ’91 óta mi is kitehetjük, ha jól emlékszem, a román parlament jóváhagyta, s a románokat már nem idegesíti. Azt nem az odaátiak harcolták ki nekünk. S most azt tetszik mondani, hogy…

– De engem idegesít – vágott Gyöngyike szavába a főnök. – Minden idegesít. Egy pap is lehozatta a toronyból, és ellenezte a magyar himnusz éneklését! S egy tanár, valamelyik egyetemen, azt mondta, többé nem tanít magyarul.

– De hát a magyar a mi nyelvünk – szólt közbe Gyöngyike, most már ingerülten –, nem az odaátiaktól kaptuk, nem ők erőszakolták ránk. Mennyit vesződtünk ’90 után, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk. Én is magyarul államvizsgáztam, s mennyivel könnyebb volt. A nyelvünket nem azoktól kaptuk, akik most nem-mel szavaztak vagy el sem mentek szavazni! Minket nem ők magyarosítottak el, mi örökké azok voltunk és vagyunk. Tessék egy cseppet gondolkodni! Nem mindegyik pap mondja így. A miénk például azt mondta a múlt vasárnap, hogy aki zászlót éget, nemzetgyalázó. S aki megtagadja a himnuszát… nem akarom megsérteni a főnök urat.

Székelyben megfagyott az indulat. Restellte, hogy Gyöngyikének igaza lehet. Az irodája felé indult tétován, aztán félig visszafordult:

– Tudja mit, Gyöngyike?… A zászlót, a kazettával együtt, tegye a szekrénybe. Talán mégis szükség lesz rájuk.

* Az RMSZ 2005-ös körömnovella-pályázatán dicséretben részesült, a zsűri által közlésre javasolt írás; a szerző csíkszeredai. Megjelent: RMSZ / Színkép, 2005. május 28-29.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ