Nap mint nap ki­sebb-na­gyobb döntések elé kerül az em­ber, vála­szol­nia kell hát a kihívások­ra. Ebből ki­folyólag mondják vála­szoló lény­nek, olyan­nak, aki vála­szai meg­fo­gal­mazásában, döntései meg­ho­za­talában gyak­ran for­dul múlt­be­li ta­pasz­ta­la­ta­i­hoz, il­let­ve a múltról felgyűlt és rend­sze­re­zett is­me­re­tek tárházához, a történe­lem­hez. S te­szi ezt abból a fel­is­merésből ki­folyólag, mi­sze­rint a történe­lem az élet tanítómes­te­re, a régiek szavával szólva: his­to­ria est mag­ist­ra vi­tae. (Ti­tus Li­vi­us)
Em­be­ri lényünk egyik is­mer­tető je­gye ugyan­is az emléke­zet, azaz a ta­pasz­ta­la­tok s a megtörténtek tárolásának és – szükség esetén – előhívásának a képessége. Egyik leg­tisztábban látó klasszi­ku­sunk, Kölcsey mon­dot­ta in­tel­me­i­ben, hogy „az em­ber nem a je­len pil­la­na­ti szükség rab­ja; értel­mi eszméle­tek­re lévén al­kot­va, nem vesz­ti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a je­len­nek több díszt sze­rez­het, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni. In­nen van, hogy neme száza­dos ta­pasz­talásait ősi kincs gyanánt meggyűjtögetvén, szívemelő kilátást nyi­tott magának a min­denségbe”.

Hatványo­zot­tan érvényes le­het a fen­ti gon­do­lat a történészre, aki­nek sze­re­pe kivéte­le­sen fon­tos és fe­lelősségtel­jes min­den időben, hi­szen hi­te­les, megbízható tudást kitől is várhat­na napi vála­szai és döntései előtt az em­ber, ha nem éppen tőle? Az várható el ugyan­is az iga­zi történésztől is, amit az idézett in­tel­mek szerzője írt elő a „je­len­kor­ra hat­ni kívánó polgárnak”, hogy tud­ni­il­lik fordítson „min­den is­me­re­tet a kor szüksége­i­re s kívána­ta­i­ra, a je­lenlét ne­mesítésére s a jövendő előkészítésére”.

Háromszék gya­ko­ri je­les vendége, Egyed Ákos akadémi­kus például több mint félszáza­dos tu­dományos pályája során – vizsgálat alá véve ez­alatt például az erdélyi történe­lem egy-egy kor­szakát, va­la­mely fő ten­den­ciáját vagy gócpontját – nem csupán a „múlt­világ” emléke­i­vel társal­ko­dott, ha­nem töre­ke­dett a „je­lenlét ne­mesítésére”, sőt a „jövendő előkészítésére” is. Hi­szen mely történel­mi téma is ad­ha­tott vol­na több reményt egy zsar­no­ki rend­szer­ben élő nem­ze­ti közösség tag­jai számára, mint ama közösség haj­da­ni sza­badságküzdelmének be­mu­tatása. Háromszék önvédel­mi har­ca s ben­ne Kézdivásárhely sze­re­pe ugyan­is 1848–49-ben az egyéni és közösségi áldo­zatvállalást példázta, mond­hat­ni a cse­lekvő ha­za­sze­re­te­tet. Az önvédel­mi har­cot vállaló Háromszék népének ak­ko­ri tet­tei pe­dig mint­ha csak hi­te­lesítették vol­na a Kölcsey által jó évti­zed­del a le­gendás és he­ro­i­kus történel­mi események előtt ki­mon­dott elvi és erkölcsi tételt, éspe­dig azt, hogy „min­den áldo­zat ki­csiny azok­hoz képest, mi­ket a hazának kívánni joga van”.

A fen­ti gon­do­la­tok jegyében fo­gad­tuk s fo­gad­hat­juk több­nyi­re szűkebb pátriájában Egyed Ákos akadémi­kust, aki a Háromszék 1848–1849-ben című könyvét 1978. no­vem­be­ri 14-én egy író–ol­vasó találkozó al­kalmával baráti érzések­kel ajánlot­ta fi­gyel­mem­be, majd har­minc évvel később ugyan­csak Kézdivásárhe­lyen találkoz­hat­tunk vele, s en­gem az a meg­tisz­tel­tetés ért, hogy a je­les vendég je­lenlétében immár én mu­tat­hat­tam be a Háromszék 1848–1849. For­ra­da­lom, sza­badságharc című munkáját. Mind­kettőt ha­szon­nal for­gat­hat­juk ezúttal is, 2018 ta­vaszán, a for­ra­da­lom újabb ke­rek évfor­dulójának, a százhet­ve­ne­dik­nek a küszöbén…

Meg­je­gyezném vége­zetül azt is, hogy találkozása­ink al­kalmával min­dig a másik­kal szem­be­ni fi­gyel­mes, érdeklődő tudós em­bert is­mer­het­tem meg Egyed Ákos­ban. Számítha­tott önzet­len fi­gyelmére és hasz­nos tanácsa­i­ra az in­duló kézdivásárhe­lyi könyv­ki­adó is, s ez az azóta meg­je­len­te­tett helytörténeti munkák minőségében, úgy vélem, tükröződik is.

Forrás: Székely Hírmondó / eirodalom.ro