Ott hagytak mindent szétszórtan
az ősi csűrben,
ők, az ősök:
tegyek velük, ami tetszik,
mert nem temethették el melléjük
az üstöt, a pléhtálat,
a jármot, a teknőt,
a saroglyát, a gyeplőt,
mint valami avar vezér mellé
a harci cugehört –
most pedig itt kerülget
mozdulatuk, mellyel
puliszkát kevertek,
bevezették a csatakos lovat,
legelőről megtérő, nagyhasú
tehenet az istálóba,
dagasztották a kenyeret
és lépegettek fekete kendősen a
a templom padsorai között.
Azt hittem, lassan beépülnek
jelenembe, mint patinás
téglái egy készülő emeletnek,
de csak gazdátlan lézengnek
mint a HIÁNY poros,
folyton tett-vett alakzatai,
mint az ittfelejtett megszokások,
befejezetlen mondatok,
titkolt kudarcok és sokáig
álmodott tájak kérdőjelei.

Bevégezted? És ha igen, mi végett?
Miért hanyagolod és csak ígérgetsz?
Szivárog hangjuk a repedéseken,
mint kottázatlan csűrdöngölő,
mint a foghíjas cserépen átfúvó
szélbe-induló –
néha leseperem a port,
a pókhálót mindről :
tudom, hasztalan, de ki nem dobhatom,
mert belőle vettem törzsem, fásultam öreggé,
mint göcsörtös gyökérből,
mely velem szárad el,
ha fűrészfogával jön az utolsó éj-
akkor beömlök én is az éterbe,
mint annyi megfáradt sors
kilehelt emléke
s itthagyom saját kacatom,
ami volt, mert lehetett
s a meg nem történteket:
folytassa, aki itt marad
örökölje a sorsomat.