A jászkun menyecske

A szolnoki csatában a hős Damjanich Karger tábornokot beszoritotta a város utczáiba. Délben segitségére jött Ottinger ezredes s rohamra rendezkedett.
Ezt látva Puchly János, a Ferdinánd-huszárok hős alezredese és gróf Poninszki, a lengyel dzsidások parancsnoka, három századdal neki robogtak az egész vértesezrednek.
Puchly egyenesen Lord gróf alezredeshez vágtatott s párbajra kelt vele.
A huszárok e hősi példán fellelkesülve, öldöklő viadalba keveredtek a vértesekkel.
Egy pirospozsgás tenyeres-talpas jászkun menyecske az útról bámulta ezt a véres viadalt.
Egy nyalka fiatal huszárt bámult legjobban, a ki egymaga négy vértes ellen harczolt.
A kardok villámló csattogásába tüzes kiálltások vegyültek s a menyecske összekulcsolva a kezét felfohászkodott:
– Jaj, édes Jézusom, szabaditsd meg azt a derék huszárt!
A pelyhes állu kölyök oroszlánként küzdött.
Már három vértest kaszabolt össze s azok egymás után potyogtak le a lóról. De ő is csupa vér volt s fáradtan lihegett.
Most még egy vértes ugratott oda s vágását nem birta gyorsan elháritani.
A vértes keresztül vágott homlokán s a huszár lefordulta a lováról.
– De már azt nem engedem, hogy azok a beste németek agyontapossák! – kiálltott föl a szép jászkún menyecske s odairamodva felkapta a szép huszárt a földről.
E pillanatban egy sistergő ágyugolyó csapott föl elötte s összezúzta a menyecske balkarját. Föl se szisszent, hanem mosolyogva mondta:
– Hál’ Istennek, csakhogy nem őt érte!
A huszárt megmentette, de a fél karja árán. Ilyen amazon lelküek a jászkún menyecskék.

Forrás: Farkas Emőd: Az 1848-49-iki szabadságharcz anekdotakincse. Budapest, 1911.