Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül, dal nélkül, tűz nélkül, végig nézni a mezőn s aztán elgondolni, hogy ez itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban, fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mellett a halál leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az elröpülő lelkeket a másvilágra viszik; aztán hazagondolni az otthoni jó nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül; jókedvűen falatoznak: a gazda részét a kedvenc házi kutya kapja meg ma; aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, aludni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa? Az anya összetéteti kis kezét s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba… Milyen jó dolga van annak a kutyának! A gazdája kint áll a Schwechat partja mellett fegyverére támaszkodva. J/ókai/. M/ór/.

Forrás: Lapok az 18negyvennyolcz. A magyar szabadságharcz 1848-49-ben c. albumból (1898). Szerkesztették: dr. Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor * Az albumot weblapba szerkesztette Nagy István pécskai tanár