Házimozi: Európa, Európa… (és nincs mosoly)

Élia Kazan: Amerika, Amerika (Anatóliai mosoly) című filmje


Kevesebb aktuálisabb és keservesebb téma van manapság, mint amit Élia Kazan 1964-ben készült filmje feldolgoz. A görög származású, de élete jelentős részét az ígéret földjén (értsd: Amerikában) leélő író-rendező valójában azt mutatja meg nekünk családi legendáriuma tán legfontosabb történetével, hogyan is született és – ezer akadályon át – hogyan valósult meg a mindent felülíró Nagy Cél nagybátyja fejében, amit megfosztva minden háttértudástól, empátiától, magyarázattól, ezzel a mára lassan szitokszóvá sötétült szóval foglalhatunk össze. migráció…

Szabad–e erről írnom a Kárpátok alatt ?…  kérdezem most, hogy belekezdek ennek a különös filmeposznak az ajánlásába, és arra jutok: hogy szabad-e, azt tényleg nem tudom, de hogy kell, abban bizonyos vagyok, és régen szeretnék. Íme, Élia Kazan segít nekem, hiszen nem a mostról írok… csupán egy szerencsétlenebb korról, amikor még a történelemi leckékből nem tanult emberiség, itt jelesen a török kormányzat Európa déli részén, Anatóliában halomra gyilkolja az örményeket, és görög sorstársaik csendben lapulva várják, hogy az önkényben anélkül teljenek el a napjaik, hogy rájuk gyújtják a házat… A főszereplő fiatal görög fiú, Stavros (Stathis Giallelis alakítja remekül), akinek egyik legjobb barátja örmény, nem akar egész életében csendben lapulni és remegni. Az anatóliai hegyek cellarácsait szétfeszítve el akar jutni a tengerig, és tovább: Amerikába, ahol méltóbban lehet élni. Ennyit tud róla. Meg hogy ott életben lehet maradni… illetve érdemes életben maradni… És levegőt lehet venni, mert ott végtelen az ég, még akkor is, ha esik az eső – miközben a fölötte ragyogó mediterrán ég akkor is sötét és komor, ha vakít a nap.
Stavros egész lényét, életét e CÉL szolgálatába állítja. Egyébként a család is – hiszen annak minden vagyonával indul el Isztambulba, ahonnan a hajók már a Szabadság-szobor sziluettjét vizionálják a kivándorlás ábrándjától homályos tekintetébe. Igazi pikareszk hősként követhetjük nyomon ezer nyomorúságban, szerencsétlenségben sem megtört alakját és harcát a Valósággal. És valóban pikareszk hős: bármi is kólintja fejbe, kísérti meg, az mit sem fakít a minden elképzelhető szenvedést túlragyogó álmon: Amerika, Amerika. Ő a kivándorlás Don Quijotéja, és a szélmalmok kerekei ezerszer cafatokra szaggathatják a Reményt, ő újra összeférceli – arcán a derengő, különös mosollyal.
Márpedig forognak a szélmalmok kerekei, őrlik az álmát az elképzelhető legrafináltabb módon : ellopják összekuporgatott kis pénzét, hogy megértse: tisztességes munkával ez nem fog menni. Halomra lövik a rendszer ellen szervezkedő bajtársait, hogy megértse: nincs mód itthon változtatni a sorsán. És közben őrlik persze azt is, amit valóban nem tud legyőzni: őrlik az idő lisztjét,amelyből – félő – nem fog megsülni az amerikai álom csodálatos kenyere. Ez viszi rá, hogy maradék morális ellenállását feladva belevágjon egy olyan érdekházasságba amellyel a kivándorláshoz szükséges összeget végre a kezében tarthatja. De még a hajón, a tengerre kifutva, Amerika partjainál is, csak a szerencse és egy sorstársa – az ő tüdőbeteg, korántsem piknikus Sancho Panzájának – önfeláldozása teszi lehetővé, hogy végül Amerika földjére lépjen.
Aztán látjuk a tömeget, amint kígyózó sorokban várakozik a Bevándorlási Hivatal tisztjei előtt, és talán azt mondjuk magunkban: de hiszen mintha itt is… itt is .. vagy éppen: itt se, itt se … Hol a szabadság?… Az majd szép lassan jön, vagy talán sosem… de legalább nem kell félni, meghalni. Lehet éln i- valahogy. A szabadság meg – épp Stavros sorsa bizonyítja – belül van, a mosoly mögé rejtett álom mindent legyőző erejében.
Mellesleg Amerikában a film alcímeként megjelölt, Anatóliai mosoly címen forgalmazták a filmet, és sokat tűnődtem, miért is, mert én egyetlenegyszer nem mosolyodtam el a film alatt, végig olyan sötét, feszes szorításba láttam Stavrost és környezetét. Némi utánolvasás segített, hogy felidézzem a főhős szája körül derengő mosolyt, mely lezár, elkülönít, „önvéd”, kellő időben szervilizmust üzen, kellő időben megközelíthetetlenséget, visszanyel felesleges és kompromittáló szavakat. E mosoly függönye mögött pedig ott van ember – a jóravaló fiú, aki nem lehetett jóravaló, mert nem jó helyre született. Minden reményünk az, hogy ott, az ígéret földjén majd ez a mosoly igazivá nemesül az élhetővé váló élet méltóságában.
Talán… mindenesetre ott erre legalább van remény. Kazan családja ezzel a mosollyal váltódott meg ,hiszen a film végén kiderül, hogy Stavros később, az apát kivéve mindenkit átvisz szép lassan Amerikába, kimentve őket a biztos reménytelenségből. Ebből a családból születik meg aztán Élia Kazan, aki a filmtörténet kiemelkedő alakja lesz, két Oscar díjas filmet rendez (Úriember megállapodás – 1947, Rakparton – 1954) , könyvet ír, életműdíjat kap (1999), számos más díjjal jutalmazzák munkásságát, többek között ezt filmjét is Oscar díjra jelölik a legjobb rendezés, a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. (A Golden Globe díjat el is nyeri a legjobb rendezésért.) Mindannyian gazdagodunk munkássága által – akár a filmjeit nézzük, akár elolvassuk Amerika, Amerika című, sűrű szövésű prózáját, amelyből a filmadaptáció készült.

Tegyünk hát így, és vonjuk le a következtetést itt, Európában, ahol nem tudom, melyik ország ábrándja tarthatja ma életben azokat, akik a reménytelenség predesztinációjába születtek. Azt viszont meg tudnám mondani elég nagy valószínűséggel, melyik ország ábrándja nem… De hát ez csak egy filmajánló, semmi több..
Így, néhány nappal március idusa után…

Albert Csilla

2018. március 19.

Szóljon hozzá!