Egy szép napon kilenc ágra sütött a nap.
Kettővel többel, mint szokott.  De ezzel most senki nem foglalkozott. Pedig ez a kora reggeli órákban elég furcsa volt.
Szellő is rebbent. De csak alig.
Na, és a két szem pitypang, kik éppen ott pihegtek a kupás cserép tetején? Nevezetesen Pille és Pilla, akik egy kerti törpe orrhossznyira szuszmogtak  Szélkakas lábánál?
Vagy talán ne is foglalkozzunk vélük. Mert ők:
– Puha kezecskéit csókkodom, kedves Pilla! – mondta Pille.
– Jaj, köszönöm. Én, úgy szintén! – mondta Pilla. Aztán tovább szálltak. Egészen jó kedvvel. És ezúttal jó irányba, mert a kert fele tartottak.  
Szélkakas már vagy száz esztendeje, hogy ott állt egy helyben, szépen, ahogy neki illik. Esetenként pedig, igen csöndben. Mert Szélkakas, igen csak tudott hallgatni. Legalábbis az udvar színe-java, a háziállat népség, meg a csűr mögött, a régi kertlakók így tudták. Hangot tőle, egy mukkot se hallott soha senki. Pedig hát, egy szélkakasnak szólnia kell néha. Vagyis olykor. Például ha nagy szelek jönnek, vihar közelít, mondjuk. Hát ki, ha nem Szélkakas ennek a megmondhatója, az előrejelzője, az égi veszedelmek tudója, a jósa, a szó szólója.
De ő nem, ő egyszer sem szólalt meg már ki tudja mióta.
Talán a nap, a hőség ment az agyára, mert e napon elhatározta, hogy bizony ő megszólal.
– Meg én! – mondta magában. Ha addig élek is! Minek hisznek engem, ha nem szólok le néha ennek a kertlakó csürhe népnek.
– Ki hiányzik ma a kertünkből? – tette fel Szélkakas a nagy kérdést, mikor e reggelen a kelletnél is korábban ébredt a Kökényes folyó mögötti csűrtetőn. – Mert aztán olyan nincsen, hogy valaki most hiányozzon. Mind itt legyen az egész bagázs. Mindenkinek hallani kell az én hangom. Ha kell, most, gyorsan, azonnal!  
– Valaki hiányzik. De, ki lehet az?
Szokása szerint, a két pitypangra rá se hederített. Ugyanis ritkán nézett valakivel szembe.
Persze, másokra se. Úgy értem, a szemtelenekre sem.
No, nem mintha valaki felébresztette volna őt szépséges, magaslesi, rém,-  akarom mondani pléh álmából, hanem mert, neki az volt a szokása, hogy minden egyes ébredésre feltesz magának egy kérdést. Mókából, kalandvágyból? Mind lehetséges, mert a dolog igen csak érdekes. A kérdésekre pedig illik válaszolni. Akármiből is áll az.
Példának okáért, ez nála úgy működik, hogy felébred, vagy kettőt pislog, egyet mocorog, aztán feltesz magának egy igen fontos és általában igen nagy kérdést. Ez a kérdés akármiről szólhat, akárhonnan jöhet. A lényeg, hogy agyát tornásztassa ezzel, más felöl pedig, így olyan ismeretekre tesz szert, amelyet akárhonnan nem lehet megismerni. Van, aki puha, meleg ágyban teszi ezt, van, aki ülve, állva, egyik a jobb lábán áll, másik a balon, ki-ki ahogyan megszokta, ahogy jól esik a gondolkodás, a lényeg az, hogy a kérdés csak úgy jöjjön magától.  
Amire hát illik válaszolni is! Mert a kérdés, az igen nagy fontossággal bír, mint tudja azt mindenki. És azt is, hogy a kérdés feleletet vár. Ez itt a lényeg!
Aki nem hiszi, tegye csak fel, mondjuk ugyanezt a kérdést, hogy ’’ki hiányzik ma a kertünkből?’’, és aztán kezdjen el figyelni, agyalni a dolgon. Előre megmondom, meglepő, néha, eddig soha nem tapasztalt, nem látott és nem hallott esetek kerülnek így napvilágra. Mondjuk, hogy egy jól sikerült kérdés esetén, hallatni lehet a saját hangunkat. Az ám!
A kérdéses, vagyis a nevezetesnek is mondható kert, éppen a nagy csűr alatt terült el. Nem mondom, hogy míg a szem ellát, mert nem, de ott volt. Kezdődött a csűrkaputól, tartott egészen Dombaljáig, ahol a szilvafák mögött szinte ág-orra bukott a kökénybokor is. A kíváncsiság tette ezt vele. Ó, nem, dehogyis a kor! Öreg azért nem volt annyira, hogy meggörnyedjen, és beteg sem volt. Belesett az alatta elterülő kertbe. Állítólag minden mozgás, jövés-menés érdekelte őt. Még az is, hogy mennyit nő a fű. És, hogy a Cincogi család merre ügyködik naphosszat? Rájuk különös tekintettel figyelt, mert ha egyszer is nem tette volna, a rágcsáló banda valamelyik tagja rögvest a gyökerein próbálgatta fogait.
Szélkakas, odafönt a láthatatlan trónján, ezen a napon tehát figyelni kezdett. Kérdésére választ kellett találnia. De mielőbb, mert másként meg se szólal. Hogyis ne, hogy aztán mondjuk, a hiányzó láncszem később haza szédelegne, és majd rákérdezne, hogy az imént mit is mondott… No, nem, a pap sem kétszer prédikál, hát egyszer legyen elég!
Előbb egyik szemét, aztán a másikat is kimeresztette, ügyesen szembefordult a kerti birodalommal, és elkezdte feltérképezni látóterét. –Vajon ki hiányzik a képből? – találgatta.
– Nicsak! – mondta magában. – Hát Bodzafa is ébredezik! Ha most ez is egy kérdésen töri a fejét, gondolta, menten leugrik a tetőről.
A nagy csűr tövétől alig négy szöcskeugrásnyira valóban megmozdult a vén Bodzafa. Az egyik földig konyult ágon, egy sárgarigó is megjelent.
Giliszta épp időben kapta vissza magát a földbe. Aznap nem is lehetett látni őt többé. Ijedtségnek elég is volt ez neki.
Halk, de ütemes duruzsmolás szűrődött ki a fa gyökerei közül.
– Milyen ismerős ez a hang. De kitől jön, és mit akar?
– Jó reggelt, Pityók! – Hallotta a továbbiakban, hogy Prücsök a kerti tücskök leghangosabbika is előbújik odújából, miközben lábaival arrébb seprinti az éjszaka valahonnét odakerülő gazok nagyját.
– Neked is Prücsök. – köszönt vissza a Pityóknak szólított pöttöm alak, aki nem volt más, mint egy manó. – Hát, te? – kérdezte az. – Mi van ma, hogy ilyen korán kel mindenki?
– Ma, ma van. Egyebet nem tudok. De ez valami furcsa egy ma, ugyanis nem tudtam aludni tovább, mivelhogy kérdések özönlötték el a fejem.
– Érdekes, az enyémet is. Mint amikor valami nagyon hiányzik, de nem tudom mi. Erre ébredtem. És úgy látom, hogy Bodzafa is, mert nem rég félálmából Füttyöskét, a sárgarigót kipenderítette a fészekből.
– Hiányérzet. Ez az! – szólalt meg egy másik hang is valahonnan. Egyenesen a csűr alól jött. –Hát jól mondjátok barátaim. Nekem már elalvás előtt is ez motoszkált a fejemben. De mi az, ami hiányzik? – kérdezte színre lépve Tüskés a Fehér Süni, és vackából kifele jövet, egy padlódeszkához jól oda dörgölődött.
– Mint amikor az ember elutazik. Összecsomagol, aztán a végén eszébe jut, hogy valamit mégis otthon felejtett. – kapcsolódott a beszédbe Éti Csiga is, aki fél órája, hogy épp kikecmergett egy jókora diófalevél alól, házastól, ugyebár. – Időben érkeztem-e? Bevallom, eléggé igyekeztem, ha esetleg nem…
– Ez nem lehet igaz! – makogta bosszankodva odafönt Szélkakas. – Pont most? Pont velem történik meg ez? Hogy eddig ezek nem gondolkodtak, most kezdik el, amikor nekem jutott az eszembe előbb? Még elgondolkodják előlem ezek a legjobb kérdéseket. – mondta, s vigyázó szemeit egy másik pontra vetette. – Nocsak! – mondta. Tán, csak nem?
Szemet szúrt neki valami. Valami, ami az eddig megszokott helyéről nagyon is hiányozni látszott. Ezen a reggelen, különösen. Amint árgus szemekkel a kertet összességében kezdet pásztázni, lefigyelni, hát megvillant lapos, pléh agyában valami. Mégpedig az, hogy…
De erre valami cincogásféle ütötte meg a fülét, amely azt mondta:
– Az ebédre tudok csak gondolni… Mert igenis, nagyon fontos! Mint ahogyan a reggeli is az, meg a tízórai, az ebéd után az uzsonna, és a vacsora legvégül, szóval mind, mind fontos ezeket betartani, ahhoz, hogy egészségesen éljünk. – magyarázta Cincogi uraság a mocorgásra, méltatlankodásra összesereglett öttagú egércsaládnak, akik név szerint, hátulról elé felé: Cin, Cog, Csini, Cini asszony.
– Hát, nem! – bólintotta le a mindig éhenkórász egér családot a Szöcske néven ismert féllábú zöld sáska. – Enni én is szeretek, de azért nem mindig arra gondolok, csak hogy tudjátok. Különben, nézzetek csak arra a magányos bogáncs kocsányra. Na, ki szokott azon pihenni? Na, ki?
– Megvan! Pillangoló! Ez az. Ő az, aki hiányzik! – rikkantotta a Cincogi családtag legkisebbike, kinek neve Csini, aki már másodjára osonta körbe a fél Kertet, mire más még észbekapott volna.
– Ez nem lehet igaz! – kapkodott levegőért Szélkakas a csűr tetején. – Tényleg ő hiányzik innen. Hogy nem láttam, hogy nem jutott ez nekem hamarabb eszembe? Most kérdezhetek mást, egy újabb kérdést kell feltegyek magamnak. Ebből mit tanulhatok? Jaj, jaj! – sipákolta szél hangján, aztán kissé karcosabban, rekedtebb, recsegőbb nyikorgásba kezdett, hogy né, ez nem jó jel. – Ha így folytatom, elmegy az eszem, futott át csöppnyi laposkás agyán. Elfújja a szél. Kicsorog, le a cserepeken, le a földre, jaj, jaj, csak nem ezért okosabbak ezek odalent? Hoppá! – jött a felismerés: Ezek bizony az én eszemmel ágálnak. Még ilyet!
Odalent, erre az egész kert egyöntetű felismerésben, egyszerre kiáltott fel: Pillangoló!
– Hé, Pillangoló. Drága pilla, merre vagy? – kiáltott fel a kerti nép. – Meeeerreee vaaagy?
– Meeerreee vaaagy? – Na, ez már a visszhang volt.
Mire elült a zaj, a kiabálás, a kérdezősködés, hogy ki és mi, merre látták utoljára, főként, hogy mikor, mert ez itt a másik nagy kérdés, hát csöndes idegesség lett úrrá az egész kerti közösségen. Feljebb, a kertnek végit őrző kökénybokornak is leesett az ágálla ismét, mert hát ő se tudott semmit Pillangolóról, hiába is kérdezték volna őt.
De jó, hogy még nem tették, mert szégyenben is maradt volna. Ő, aki ugyanolyan jól belátta, és átlátta kert minden zegzugát.
– Hogy történhetett ez meg? –kérdezték többen is.
– Világgá ment volna?
– Talán megbántotta őt valaki?
Vékony kuncogás hallatszott: -És ha megette, mondjuk felnégyelte Pillangolót az a behemót Lódarázs? Azokkal a hatalmas nyami-nyami fogaival amikor aztán…
– Csitt! Miket mondasz, te? Hallgass el! – dörrent Cincogi uraság csemetéjére. – Hogy mondhatsz ilyet? Azt mindenki észrevette volna. Nem hagyta volna senki, hogy megtörténjen. – Miket beszélsz? Nehogy ilyet halljak még egyszer. – dorgálta meg Cin csemetét, aki iszkiri. Nyakat be, aztán futás, s már hűlt helye volt nyomainak is.
– Csak mondom, na. – mondta erre a kis Cincogi csemete futtában. – Már azt se szabad?
– Pityók. – fordult Tüskés, a Fehér Süni az apró manóhoz, aki eddig elmélyülten kergette tömpe kis ujjával a mellette levő ujjakat.
– Mindig te voltál a legokosabb, mit mondasz most?
A kertlakók között most enyhe zúgolódás támadt.
– Igen. Igen. Mond meg. Gondolj ki valami okosat, hogyan találjuk meg? Miként akadhatunk a nyomára? Közénk tartozik, nem hagyhatjuk így a dolgot. Tudod a törvényt: egy mindenkiért, mindenki egyért! Ha egyikünknek baja esik ma, holnap másokat is megehet! Jaj, miket is mondok: akarom mondani, ez másokkal is megeshet. Akármikor, ha nem vigyázunk egymásra.
Pityók, a Bodzafa fa gyökerei között fészkelő bodzabél lakó, ekkor fejét felemelte és nagyon nyugodt hangon azt mondta: – Kérdezzük meg Szélkakast!
– Hhja! – nyekkintett egyet egy lyukas pléhcsupor hangján, de alig hallhatóan erre a csűrtetőn figyelő Szélkakas. – Most ugye, én jövök? Én, a Nagy Szélkakas! „Kérdezzük meg Szélkakast!” Könnyű, nem? Nyenye-nye! – mondta, és a tűzlángot idéző, de egyébként mindig jéghideg nyelvét megfújta.
De mert semmi sem történt, megfontoltabb, lágyabb hangnemet választott. Úgy beszélt, hogy ezt odalent még véletlenül se hallja meg senki.
– Szellő gyere, állj mellém. Segíts! Nehogy szégyenbe hagyj! Segíts hát megmozdulni, hadd hallják hangom, Tudják meg válaszom! – mondta szinte suttogva és közben nagyon erőlködött, hogy legalább megmozduljon.
Szerencséje volt. Szellő rögtön ott termett. Hogyis ne jött volna, hiszen játszótársak, régi jó barátok ketten.
– Khm. Khmmmrrccc. – csendült fel Szélkakas hangja, s közben jól kihúzta magát. Ott állt délcegen, hadd lássa, hallja akár az egész világ, és szólt, és így folyatta: – Krrrccc-khrrr, shurrr-sríííh. Meg aztán: sröööhhhcccíhhhh! És végezetül, hogy: sííííííhhh!
Utóbbi egy jó tanács lehetett minden bizonnyal, mert maga Pityók erre már csak bólogatni tudott. Komolyan és nagy tisztelettel. Csipetnyi alázattal, természetesen. Mert ő ilyen volt.
Csakhogy erre olyan csönd ülte meg kertet, hogy a csűr deszkáit dézsmáló szószátyár Szúbogárnak is torkán akadt egy tűfoknyi fűrészpor. Később, telt is egy tekerésnyi órájába neki, hogy a finom falatot fulladás veszélye mellett lenyelje valahogy.
Nagy csönd volt bizony. Kihangsúlyozni nem lehet azt, hogy mekkora nagy. Ennek következménye lehetett az, hogy a kerti nép minden egyes tagjának szeme, kinek kettő, kinek több is, de úgy kiguvadt, mint kecskebékának ha csihányosba vetik rendesen.
Ilyet nem látott a világ. Kertlakók pedig pláne, hogy nem.
Nyomban lázas beszélgetések, találgatások szálltak égnek, innen-onnan. Elől, az udvarban a libák gágogása is elhallgatott e pillanatban. Az utcán, odakint a porban fürdőző verebek is elcsendesedtek, a virágok fölött táncoló pillangók és méhek is mind megmerevedtek, mintha az a pillanat másmilyen lett volna, mint eddig volt, ahogy nagy hirtelen csönd támadt a kerti birodalomban.
– Uramfia! A fölöttünk álló egekre! Mi ez a hang, ez a rettenet? – futott át a kertlakók agyán. És sanda pillantásokat vetettek ide-oda, az ismeretlentől való félelem miatt, hogy menekülőre kéne fogni a dolgot.
Csak Pityók állta a sarat. Némán, összeszorított fülekkel és fogakkal. Egyelőre kivárt.
Némán, felszegett fejjel, akár egy mondabeli hős, figyelte szépen, ahogy döbbent csend ülte meg magát a tájat is. Alul, fölül.
És azt látta, hogy mindenki, akinek csak feje volt, felemelte azt, a szemek pedig a kert előtt magasan tornyosuló csűr fele, annak is a legtetejének irányába néztek. Szőre, bőre, tollas vagy pihés, netán páncélja, kinek mije volt, az menten égnek meredt.
A hang ekkor újra szólt. Végig dörgött a mindenségen, az egész kerten, öblösen sercegve és recsegve, mint valami ősidőkből itt maradt, régen elfeledett, csak a mesékben létező valami.
– Micsoda rettenet ez a hang! – hallatszott itt-ott. Nosza, futásnak is eredt az egész kerti nép színe-java, apraja és nagyja. Kicsik és nagyok, meg a közepesek is, szaladt, futott mindenki, ahogy tudott. Aki nem, az kúszott, mászott, tekergődzött, ugra-bugrált, úgy menekült az életéért mindenki, aki csak ezt a hangot meghallotta.
– Na! – nézett maga elé nagy büszkén Szélkakas. – Na, na! Így kell azt, hát, nem? Jól megmondtam én. Most meg szalad mindenki, hogy elsőnek előkerítse Pillangolót. Mi?
Szellő erre arrébb libegett. Aztán még arrébb. Olyan nevethetnékje támadt, hogy el kellett bújnia rögvest. Erre a hangnemre azért ő sem számított.
– Mit képzel magáról ez a pléhkakas mitugrász? – sipogta és épp időben bebújt egy kupás cserép alá, mielőtt még felé fordult volna Szélkakas, és észre vette volna, hogy rajta nevet.
Odalent Pityók, éppen csak, hogy be ne fogta füleit. Ez már neki is fájt.
De tartotta magát rendesen. Már azért inkább, hogy nehogy megsértse Szélkakas uraságot. Mert ugye, ha kineveti, ezután hogy szoruljon segítségére? Azonban meg kell hagyni, ilyen hangot legutóbb nem ejtett azért. Ilyesmire nem emlékszik. És hogy elszaladt az egész banda!! – mormogta finoman maga elé, s nagyon vigyázott, teljes erejéből azon volt, hogy visszafojtsa majdnem kirobbanó kacagását.
– Khm, khm. – köhintette és illedelmesen apró szája elé emelte jobb kézfejét.
– Ennek meg mi tetszik? – kérdezte magában Szélkakas. – Nem volt eléggé világos amit mondtam az imént? Nézze meg a nép!
Milyen furcsa, gondolta Pityók manó, hogy ez a valami nem más, csak egy kevély pléhből öntött Szélkakas. Egy szélkakas, aki hallatni akarja hangját, de oly régóta nem beszélt már, hogy elfelejtette, az alatta levőkhöz miként is kell szólni. Nem számít már, hogy szélkakas-e vagy sem, az számít, hogy mivé vált.
És ebben a pillanatban, abban a szent minutumban megtörtént a csoda. A válasz a kérdésekre megjelent. Pityók ismét az ég fele emelte tekintetét. De ezúttal nem csak a csűr tetejéig, hanem sokkal magasabbra nézett. És megpillantotta Pillangolót, aki szelíd táncát járta éppen, miközben fogócskát játszott a virágillatos napfénnyel.
– Na, – mondta ki hangosan – most aztán mehetek a kertlakó társaim után. Megnyugodhat immár mindenki. Legalábbis, míg ismét el nem tűnik megint valaki jó barát. Pontosabban: jobb lesz, ha a rémhíreket megelőzzük. No, erre ezután nagyon figyelni fogok. Ezt megígérhetem. Szélkakas pedig maradjon az időjárás jelentésnél. Jobb lesz így mindenkinek. A kerten innen és túl is. Ki amihez ért. Azt a lehető legjobb tudása szerint tegye. Mást, egyet se.