Drága leányom, Júlia !

Az anyai szív minden aggodalmával írok neked, miután hónapok óta semmi hírt nem kapánk felőled, ha csak a lapokban közölt ocsmány koholmányokat nem számítom. Olyasmit olvasék a minap, hogy még Török országba is el akartál utazni, hogy ott kutasd tovább halott férjed nyomdokait. Ezen felül – atyád és jómagam teljes megrökönyödésére – valami Lichtenstein hercegről s annak tisztességtelen ajánlatáról is említést tesz irányodban a szóbanforgó szennylap. Édes leányom, soha nem gondoltam volna, hogy családunk valaha is ilyen méretű szóbeszédnek lesz kitéve, a te asszonyi és anyai becsületedről nem is szólva. El sem tudom képzelni, ezek után mik a szándokaid. A közhangulatból ítélve, barátokra, jóakarókra már nem számíthatsz. Egy újabb házasságba bonyolódni s fiad mellé mostohát állítani, őrültség lenne. Egyébként amennyire ösmerlek – s nálamnál jobban aligha ösmér valaki – Petőfi helyét amíg csak élsz, sem szívedben sem elmédben el nem tudja foglalni senki. Azonban az is tény, hogy a szükségben tengődő, egyedül álló nők előbb utóbb becstelen útakra kényszerülnek, s akkor esetedben azoknak a szennylapoknak teljesül be a jövendölésök. De erre gondolni sem merek. Tudom milyen nevelésben részesültél s minő erényekkel ruházott fel a természet, ezért bizonyos vagyok abban, hogy te ilyent soha nem tennél.
Ó leányom, a te szíved most lángokba borult küzdhely. Atyádra ütsz, büszke és hajthatatlan vagy, de gondolj szeretett férjed emlékére s a reád bízatott kicsi gyermekre. Az ő érdekükben esdeklek hozzád, gyere haza, mi tárt karokkal várunk. Atyád is megbocsájtott már mindenért, ha egyáltalán bocsánatra szorul a te Sándorod iránt őszintén lángoló szerelmed. Ne kínozdd tovább magad, lásd be, hogy élted hozzá kötődő szakasza már lezárult. Hol lelnél nagyobb megnyugvást tépett szívednek, mint az atyai házban ?

Mihamarabb haza várlak, hogy keblemre ölelhesselek téged és kis unokámat,
szerető édes anyád

Erdőd, 1850. május 10.

A hitelességet garantálja: B. Tomos Hajnal