Kossuth-díj Farkas Árpádnak
Az egyetemes magyar irodalmat autentikus erdélyi színezettel gazdagító, örökérvényű témákkal foglalkozó költői életműve elismeréseként Kossuth-díjat kapott Farkas Árpád, Babérkoszorú díjas és József Attila-díjas író, költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Háromszék napilap nyugalmazott főszerkesztője. (Újsághír)
Farkas Árpád: NAPÓRA
Részletek az esztelneki ciklusból
Van aki elindul, van aki elmegy
– a ferencrendiek templomán
körbemutat a mánus –,
vetik árnyuk szempillái is
körben a földkerekén,
patakot, megáradt vizeket, tengert átúsz,
nem lát és nem hall,
csüng tekintete egy libbenő felhőn,
melyből a napóra annyit sem lát:
van aki elmegy,
van aki megjön!
*
Csikorognak a hajnalok
öntöttvas kerekei,
fényesül kékké a vad degenyeg.
Viszi megáradt patak
Fekete Menci fekete kalapját,
sapkája biceboca borja fején biceg.
Lassúág felé összeáll a csorda,
lova is béfogva, toporzékol, nyerít.
Sugárhajtású repülő húz el az udvar
fölött, kicsikordulnak a szederjes
virradatba a lovasszekerek.
Ő csak emeli égre az öklét:
azanyátok, hát ti külditek
minden hajnalban tüdőmre
a füstöt, s köhög.
Csurog a könnye, beléreszket
a léckerítés is,
köhög.
*
Mégse a tüdeje vitte el; máját
locsolta zsibbadttá naponta
a kórérakás közé anyja elől rejtegetett
liternyi „igyenes”.
Aki közben a kamrából töltötte
le torkán, míg főzte a napi,
senki-megnemette paszulylevest.
Falu legjobb gazdasszonyának mondták,
vegyes savanyúságok, sültek, tészták
közül mégis ő ment el előbb.
Őrzi emlékét most is polcomon
egy hétéves málnabefőtt.
Zsibongó élet volt az udvar,
kettecskén élték, s mondják
halottas ágyában, ezüst- és aranyékszert
s temérdek egérszart rejtegetett.
Fia tavasszal utánament –,
megdöglöttek, míg az égi füstöt fújta,
a tyúkok, ludak, pulykák,
s halála napján bőgött két tehene,
visítottak malacai, s túlnyerítette
a gyászszertartást
jászla előtt a ló.
*
A napóra körbejár. Több
temetést lát, mennyien alatta halnak.
Túlzsúfolt már a temető – mégis a holtak
hazajárnak a messzi városokból,
jóhoni földben temetkezni el.
*
Ne mondja nékem senki gyermek,
hogy húgyába halt Bartók Ignác,
kinek bajszán csókok remegtek,
özvegyemberként krumplin, répán
éldelvén több mint hetven évet
néhány lánc földdel, s bicskalánccal
úgy kötvén létét csillagához,
hogy nótájától körbelángolt
a Kárpát-kanyar – érről érre –
minden pataknyi asszonyvére,
erdőkaréjok asszonyhúsa,
s boszorkány alá a tüzet szítni
kovakővével megtanulta –
Amennyi turistavendég rájárt,
bajszát s nótáját megcsodálni,
s túróspuliszkáját, mintha volna
ünnepi rántotthús,
angyalborda,
fénylő szemekkel, nyögve nyelték,
malacot ígértek s adtak érte
– háromszor „döglött meg” minden évben –
„Bassza meg a rigó, jól megy dolga
a magyarnak Magyarhonba”
rikkantott – kalapját térdére vágva –
belőle
a vendégek pálinkája.
Aztán mert jószeri menyecskék
Ignácot egyszer el is vitték
megfürdetni a Balatonban,
s mert a busz-úton, sosem tellett
idő, pedig nagyon kellett
volna megállni, csupán egyszer
rivallt föl: azt a rézangyalát!
megállni most, mert mindjárosjást
elpattan ott a városvégen,
hol lenge lányok integettek –,
s leszállt a tárt keblektől megkérdezni:
„Magiknak földjük ugye nincsen,
azért csórék az út mentiben?”
Ignác akkortájt döntött: „többé
hazulról soha, súva! Finom
fájin népek. Itthon is szívesen látnám.
S csűrömben inkább meghállatnám”.
*
Mennydörög, zuhog,
a patak árad,
eddig pillepalackot, patkányt
hozott, s már döglött tyúkokat
görget, páva farka
a vízből kiáll.
A Nagyidő határőrt, remetét
elsodort régen, kulákokkal
úszott tova az ár.
Már az utolsó házőrző
vonyít, s a napórára felugat,
úszó koporsók a házak,
rázza a nyirok
az utánuk úszó bokrokat.
*
Tegnap éjjel felriadtam:
leégett Bartók Ignác háza;
mondják, amióta sírlap-
karmantyúját is lelopták,
feljár a vén kujon.
Nem tudni, matató könyökétől
borult-törött földre a mécses,
vagy ujjongásától: Újra itthon!,
számba venni, mi megmaradt.
Csontjai között régi, égett
fényképeket turkálnak
vén kutyák.
Csupán a háborúból megmaradt
pléhcigarettatárca s vaskereszt
villog a parázzsal sziszegő
vadhamu alatt.
Ignác él!,
hirdetik a pernyék,
szétmálló, esővert illúziók.
A csűr, hová utóéletét behordják,
még buján szuszog.
S felszisszennek a pincében
három éve csirázó pityókák –:
ványadt utókorok.
*
A napóra alatt
nem hal meg az élet,
csak felszáll, elpárolog.
Volnék csak lepke néha
a szőlő levelén, iszom
a cseppeket róla, iszom.
Máskor csak kő vagyok
vederben a mélykút mélyén,
vízár közepén,
napjaim ezeddig így úsztam
meg szárazon.
Forrás: Vitorlaének. Fiatal költők antológiája – „újratöltve”. 1967-2017.
Pusztai Péter rajza