Horváth Pál besztercei irodalomtanár óra közben, tanítványaival * Archív

„Volt olyan ’baráti’ beszélgetés, amelyről az öt résztvevő közül kettő je­len­tett.” A félmil­liót is elérte a romániai besúgók száma. Csak a gon­do­la­tok vol­tak biz­tonságban. Mersdorf Ilo­na és Horváth Pál do­ku­men­tumkönyvének* árnyékvilágában a tit­kos­szolgálat fon­dor­la­to­san behálózza egy te­lepülés értel­miségét. Az „Erről nem beszéltünk” Besz­ter­ce ost­romát idézi, a kom­mu­niz­mus hat­va­nas és het­ve­nes évti­ze­de­iből.

Egy középkorú üzlet­em­ber bécsi irodájában megcsörren a te­le­fon. Egyik volt besz­ter­cei osztálytársa érdeklődik, eljön-e a közelgő osztály­találkozójuk­ra. Igenlő vála­sza után baráti­lag fi­gyel­mez­te­ti: „Ne csodálkozz, ha lesz­nek, akik nem fog­nak ve­led szóba állni.”
Ez­zel a te­le­fon­nal kezdődik min­den. És egy ha­ma­ro­san továbbküldött újságcik­kel foly­tatódik, amely­ben a rég el­hunyt édes­apát az­zal vádol­ja a szerző, hogy Horváth Pál egy­ko­ri besz­ter­cei ma­gyar­tanár együttműködött a Sze­ku­ritátéval. Müller Árpád állítását arra ala­poz­ta, hogy Horváth Pál egyik tanártársa el­len tanúsko­dott 1960-ban, egy besz­ter­cei kon­cep­ciós per során, sőt sze­rin­te Horváth a vád ko­ro­na­tanújaként működött közre Schul­ler Jenő elítélésében. A 38 évvel később megírt újságcikk rég el­te­me­tett emléke­ket ébreszt a város lakóiban. Az if­jabb Horváth Pál kon­szo­lidált auszt­ri­ai életében egy­szer­re csak arra ébred, hogy édes­apját az egy­ko­ri kom­mu­nis­ta rend­szer­rel való összejátszással gyanúsítják. Lelkében éve­kig ott lap­pang ez az egy­ol­dalú állítás, amely el­len apja már nem véde­kez­het. A múlt­nak egy álta­la lezárt­nak vélt sza­ka­sza de­reng fel előtte, amit ő még fi­a­ta­lon a háta mögött ha­gyott, ami­kor megözvegyült édes­anyjával egy Tra­bant­ban el­in­dul­tak új éle­tet kez­de­ni.
El­te­lik 13 év és újra szól a te­le­fon a bécsi irodában: volt osztálytársai értesítik Pált, hogy a besz­ter­cei város­ve­zetés utcát ne­vez el édes­apjáról, az egy­ko­ri ma­gyar­tanárról, igaz­gatóhe­lyet­tesről, a he­lyi diákszínjátszás atyjáról, köztisz­te­let­ben álló személyiségről. Azon­ban rövid­del ezután a korábbi be­fe­ketítő hadjárat is szárny­ra kap, meg­ismétel­ve vádja­it, mi­sze­rint Horváth Pál besúgó volt.
Anyját hiába kérde­zi, ő magába zárja a fájdal­mas emléke­ket, ezért Pálban megérik az el­határozás: utána jár a történtek­nek. Ő maga öt évvel a so­kat em­le­ge­tett per után szüle­tett, nem tud­hat­ja hát iga­zak-e vagy sem az apjával kap­cso­la­tos vádak. A történet a he­lyi ma­gyar közösséget is meg­oszt­ja. Min­den­ki tisz­te­li az egy­ko­ri tanár úr közösségépítő és kul­turális munkáját, de a kon­cep­ciós per­ben való részvételét többek meg­bocsátha­tat­lan botlásként tartják számon.
If­jabb Horváth Pál visszatér Erdélybe. Fel­ke­re­si apja volt barátait, kollégáit, is­merőseit. Az idő sürge­ti, hi­szen néhány is­merőstől már végérvénye­sen „elkésett”. Elsőként az 1960-as meg­hur­col­tat, Schul­ler Jenőt ke­re­si fel és nyomában még so­ka­kat. A beszélgetések ne­he­zen in­dul­nak, óvják: ne fog­lal­koz­zon a múlt­tal. A legtöbben igye­kez­nek végképp ma­guk­ba zárni a kom­mu­niz­mus, személyüket érintő vi­ha­ra­it. Ki­derül, hogy az 1960-as per kon­cep­ciós előzménye vol­taképpen egy 1959-es közpon­ti bi­zottsági határo­zat, amely­ben a Cea­us­es­cu-előd Ghe­org­he Ghe­org­hiu-Dej pártfőtitkár utasítást ad az erdélyi ma­gyar ok­tatással való leszámolásra. A tit­kos­szolgálat kreált vádak­kal rob­bant­ja szét a tanári közössége­ket, meg­hur­col­ja a város pro­mi­nens tag­ja­it, el­hin­ti az egymás iránti gya­nakvás mag­va­it. Miközben majd min­den­ki áldo­zat­nak tart­ja magát, bárkiről könnyűszer­rel el­hi­szik és el­hi­te­tik velük, hogy besúgó. A besz­ter­cei Schul­ler-per an­nak a fo­lya­mat­nak a nyitánya, amely egy kisvárosi ma­gyar közösséget két évti­zed ak­na­munkájával si­ke­re­sen erodál, megfélemlít, be­szer­vez és kivándorlásra késztet. A Sze­ku ördögi munkáját mi sem bi­zonyítja job­ban, mint hogy az egymás el­len fordított személyek évti­ze­dek múltán, a rend­szerváltozás után is fenn­tartják egymás el­le­ni vádja­i­kat.
Pál ku­tatásának másik irányát a tit­kos­szolgálati ira­tok képe­zik, a Sze­ku­ritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában. Az ezerötszáz ol­dal­nyi do­ku­men­tum átnézése során végre kézbe ve­he­ti az édes­ap­ja be­szer­vezésére irányuló ira­tot is. Az igazság pil­la­na­ta, de a meg­nyugvásé is. Édes­ap­ja be­szer­vezési kísérle­te meg­hiúsult, Horváth Pál ugyan­is egy ügyes trükkel felvételét kérte a pártba, majd a szer­vek­nek sajnálkoz­va széttárta ke­ze­it: lépése mi­att el­veszítet­te az „el­lenséges ele­mek bi­zalmát”. A reá vo­nat­kozó dossziék négy vas­kos köte­tet tesz­nek ki, az első irat 1952-ben, az utolsó pe­dig 1982-ben íródott, négy évvel a halála után. Az iratgyűjtőkből ki­raj­zolódott a besz­ter­cei ma­gyarság két évti­ze­des története, egy árnyékvilágé, amely éjjel-nap­pal les­te min­den léleg­zetvételüket. Pál száznál több ügynök fedőnevét listázta ki, akik több mint félezer em­berről je­len­tet­tek. Volt olyan „baráti” beszélgetés, ame­lyikről az öt résztvevő közül kettő is je­len­tett. A rend­szer min­denről tud­ni akart. Csak a gon­do­la­tok vol­tak biz­tonságban. A rend­szerváltás előtti Romániában félmil­lió besúgó je­len­tett környe­zetéről, mun­ka­helyéről, sőt bi­zo­nyos ese­tek­ben a saját családjáról is. Pál el­mesél egy epizódot a bu­ka­res­ti irattárból, ahol egy férfi az eléje tett do­ku­men­tum­ba te­kint­ve sírni kezd. Ki­cso­da az, aki je­len­tett róla, kérde­zik tőle részvéttel. Ott­hon főzi az ebédet, jön a megtört válasz.
Pop­es­cu ügynök Szürke Háznak ne­ve­zett Sze­ku-központ „ren­dezői” utasítására 1971-ben belép a Horváth Pál-ve­zet­te színjátszó körbe. A tanár úr bi­zalmába fo­gad­ja, családtag­nak számít, a kis Pa­li­val is törődik. Horváth Pál úgy véli, méltó utódot talált a színjátszó kör élére. Sorstárs­nak tartják, hi­szen el­pa­na­szol­ja, hogy német­országi le­te­le­pedési kérel­me mi­att zak­latják. Közben a Sze­kunál gyor­san emel­ke­dik a ranglétrán. 1972-től már kémelhárítói kiképzést kap, majd megbízzák a besz­ter­cei evangéli­kus lelkész meg­fi­gyelésével. En­nek kedvéért áttér evangéli­kus hit­re. Saját csapdájába esik: éppen hasz­nos szolgála­tai mi­att késlel­te­tik távozását. Ami­kor végül hét év után ki­en­ge­dik, az emigráns szász és ma­gyar cso­por­tokról je­lent. Ma­ri­ku­cza Péter, az egy­ko­ri Pop­es­cu ügynök néhány Német­országban töltött év után Ma­gyar­országon te­le­pe­dik le. A székes­fehérvári Lions Club hon­lap­ja sze­rint hit­vallása „szolgálni a baj­ban lévőket”. Aktív közösségi életét el, lakóhelyén, La­jos­komárom­ban a he­lyi történel­mi kört ve­ze­ti. Pál ke­serűen jegy­zi meg róla: szem­mel láthatóan egész életében megőriz­te azt a képességét, hogy kaméle­onként a környe­zetéhez ido­mul­jon.
A ka­rak­ter­gyil­kos sut­togó hadjárat­ra Pál, immár bi­zonyítékok­kal a kezében vála­szol, méghozzá ott, ahol min­den el­kezdődött: Besz­tercén, az érin­tet­tek je­lenlétében. A tények­kel és do­ku­men­tu­mok­kal alátámasz­tott előadás eléri célját, a résztvevők egy­per­ces néma csend­del adóznak Horváth Pál emlékének, a vádas­kodó hadjára­tot foly­tató személy pe­dig nyilváno­san bocsána­tot kér.
If­jabb Horváth Pál a sokéves ku­tatómun­ka anyagát szerzőtársával, Mersdorf Ilonával kötet­be szer­kesz­tet­te, mely családi történetként in­dul, de látóképe fo­lya­ma­to­san bővül, így végül egy tel­jes város közösségére nyerünk ráte­kintést. Ugyanígy min­den erdélyi, ma­gyar­országi város­nak meg­van a maga vészkor­sza­ka, a kom­mu­niz­mus időszakából, jó len­ne azo­kat is felszínre hoz­ni, a múlt ka­vi­csa­iból ki­rak­ni az egységes képet, aho­gyan azt Horváth Pálék is tették. Köszönet érte.

*(Mersdorf Ilo­na – Horváth Pál: Erről nem beszéltünk. Kri­ter­ion Kiadó, Ko­lozsvár, 2017)

Fábián Tibor

Forrás: eirodalom.ro

1. Gergely Tamás:
   2018. március 20. 08:07

   Rendkívül izgalmas