Olvasom, hogy napi száz gramm húst kellene ennünk, ennyit még megbírunk takarmánnyal. Viszont mi (mi, emberek) tripla annyit zabálunk, arról nem is beszélve, hogy a kínaiak is lassan felfejlődnek.
Na most, a takarmány. Hogy az eddigi termelési felületek nem elégségesek, hogy kiirtják az őserdőket, hogy ott termesszenek az állatoknak, ugyanakkor betiltják a kannibalizmust Ausztráliában… Kilátástalan helyzet…
Szerintem van mégis megoldás a problémára, méghozzá kettő. A sivatagok beültetését káposztával (azt zabálják, ugye, a kecskék) a németekre bízom, akik különösen munkabírók és precízek. Hanem a tengerek… Azokban a rendkívüli lehetőség, láttuk ugye, hogy a Mekong-deltában a víz hátán is megélnek.
Szóval: tutajszerű, a víz felszínén tutaj-tulajdonsággal rendelkező plattformokat kell összeácsolni, amelyek szabad utat engednek a víznek vagyis nem zárnák le, de nem is hullámozna a tenger, az óceán vize, esetleg nem nagyon. A kalyiba-lakások ezekre támaszkodnának, mint ahogy az egész vízi társadalom: piaccal, iskolával, kórházzal. Egy-egy ilyen úszó társadalom a száz négyzetkilométert is elérné, önálló igazgatással rendelkezne. Na most két dologra kell koncentrálni: hogy a rizs meg a zab megteremjen, ezt a tutajvilág szélén épített kikötőkben hasznosítanák, menne onnan Európába, Ázsiába. A helyiek tápláléka pedig többnyire halból, halfélékből, fókából, bálnából kerülne ki. A rendet a tutajok alatt a szelídített kardhalak biztosítanák. A bálnát egyenesen tenyésztenék, együtt úsznának a tutajjal, s az egészet a tengeri áramlatok szállítanák az óceánokban. Azok 80%-át pedig ezek az úszó termőföldek borítanák.
Jó ötlet, mi? Kérem rá a kopirájtot!