Akkoriban a házunk előtt szoktunk postázni. Egy rozsdás szeggel karcoltuk bele a „postást” a puha földbe. Akkor is ott volt, amikor egy júniusi reggelen megérkeztek az útépitők és aszfaltozni kedték a járdánkat. Én az ablakból néztem, mint tünik el a fekete massza alatt előbb a kettéosztott fej, aztán a nyak, a kitárt karok, majd a három egyforma négyzetből álló törzs. Elég furcsa volt, amikor másnap reggel kiléptem a büdös, fekete „szőnyegre”. De hamarosan kitaláltam, hogy emlékezetből is lehet postázni. Pontosan tudtam, hol volt minden „testrész”. Reggelente, mikor iskolába indultam, kerestem egy lapos követ, belehajitottam az első (emlék)kockába, elsántáltam a fejig, ott nagyot dobbantottam mindkét lábammal és elkiáltottam: „POSTA !”
Most még mindig ugyanabból az ablakból ugyanazt a járdát nézem, de már nyoma sincs a régi aszfaltnak. Ripityára ment, eltűnt, felszivódott. A régi föld puhán, nedves-barnán simul lábam elé. Újra rákarcolhatnám a „postást”.