Mister Alexander, a budapesti néger kolónia egyik bonvivánja, kószált valahol. Talán az Andrássy-úton. Észrevett egy asszonyt, aki sétált az ura karján. Alexander úrnak tetszett az asszony. Odalépett, és szó nélkül megcsípte. Az asszonyt tudniillik. A karján. És kellemesen vigyorgott hozzá Alexander úr. Az asszony sikoltott. A férj fölemelte a botját. Alexander úr dühbe jött. Egyik kezével kést, a másikkal revolvert rántott elő. A fehér asszony és az ura majd megjárták.

Úgy-e, hogy könnyű megérteni Amerika népét? A yankeenek nem az orra kényes. A yankee meglehetősen elrúgta magától az európai csacsiságokat. A néger szagát elbírná a yankee. És mégis olajban főzne meg minden feketét Amerika népe. Úgy-e, egy kicsit meg lehet ezt érteni? Van ugyan egy néger szociológus, ki azt hirdeti, hogy az ő fajtájáé a jövő. Mi, fehérek lejártuk magunkat. Ők lesznek a kultúra előbbre vivői, Athén életének folytatói. Ők, a négerek, kik még Budapesten csak ősbudavári néznivalók, de Berlinben már számosak. Londonban is, Párizsban is. Amerikában pedig úgy szaporodnak, mint a patkányok. Éhesek és lebírhatatlanok. Frakkot vesznek föl esténként, és Haitiban, Domingóban Arisztidesz, Demoszthenesz, Szolon, Lykurgos és Szokratesz neveket hordanak. Mister Alexander is azért viseli e klasszikus nevet, mert Macedóniai Fülöp fiával tart lelki rokonságot. Ilyenek ők.

Arról lehet beszélni, hogy Amerika jogosan bűnhődik. Állatokként hurcolta be ez emberformájú lényeket. Most lakoljon. De még Amerika sem érdemli meg, hogy a Schoelcher-féle álhumanizmus béketűrésével tűrje ezt a lehetetlen sisera-hadat. Ezek sok ezeréves mélységekből jönnek. Berontanak a mi fájdalmasan, évezredek alatt szerzett kis kényelmünkbe, belemorognak a beszédünkbe, belépiszkítanak nemcsak a szalonunkba, de sajátos, törvényes lelkiéletünk szentélyébe. Még a vérünkbe is. Hát nem helyesen gyűlöl Amerika? Hogy nekik is jussuk van a kultúra építéséhez? Akkor a medvéknek is jussuk van s a kattamakiknak is. Ha az ő kivételes embereik hisznek a maguk fajtájú rendeltetésében, jó. Maradjanak együtt, s várják be együtt a maguk idejét.

Alexander úr mutatvány Ősbudavárában, ahol pumákat és lajhárokat is mutogathatnának esetleg. Kékvókot táncol, dörmög, tapsol, s lehet, hogy fehér nők is mosolyognak reá. Sőt lehet, hogy ő kis primitív pszihéjébe olyan tanulságokat szedett Ősbudavárában, hogy elszedheti a pénzünket, az asszonyunkat. Lelőhet vagy leszúrhat bennünket. Annál rosszabb. A medvét is mutogathatják. De csak láncon. A medve nem csupán épületes dolgokat látna Ősbudavárban. De ha a medvét láncon tartják, miért élvezzen Alexender úr annyi szabadságot és jogot, mint Rudyard Kipling vagy Anatole France? (Mister Alexander esetéből. Budapesti Napló 1905. augusztus 3.)

Folytatjuk

1915. „Szerecsen honvéd a körúton”. Egy Budapesten élő török állampolgár rabszolgája volt, aki ura halála után a fővárosban maradt, majd a háború kitörése után besorozták a magyar hadseregbe. Címlapkép az Élet c. folyóiratból. Fotós: Várkonyi Titusz / Forrás: ritkanlathatotortenelem.blog.hu