Tudor Arghezi: Nézem

Nézem a földet, nézem az eget.
Magamat kérdem: ki lehetek?
Jön-megy a kósza gondolat
A szél előtt, az ég alatt
Mint egy kövér madár.
Honnét jő? Hova száll?

Idegen néven szólongat sok hang.
Zajok zavara utánam rikkant.
Akit keresnek, én vagyok?
Hisz a szél is csalódhatott.

Mindmáig nekem senki nem adott,
S mégis mindennek adósa vagyok:
A korhadt tönknek is, az álló tónak is,
Vert állatoknak, köveknek, a virágoknak is,
Az embereknek, kik hordják a keresztet.
Lelkes-lelketlen lények, hát most mivel fizessek?

Vérem más adta, s szinte félek
Kiejteni az „én”-t s az „enyém”-et.
Micsoda jogon
Fúhatnám bőre mellkasom,
S nyújthatnám szét az ég alatt
A hátamat?

Vagyok-e én egyáltalán?
Választ ki adna tán,
S milyen tanút kérhetnék feleletre?

A földre nézek egyre, az égre nézek egyre,
Méhkasba, vízbe, kőbe
S a mély-mély levegőbe.

Szemlér Ferenc fordítása