Vadmalac két dologból tudta meg, hogy megjött a tavasz: egyrészt kinyílt a kertjükben a hóvirág. Három. És hát ha egy fecske, azaz egy szál hóvirág nem csinál tavaszt, a három már tekintélyes szám, az már maga az új élet.
A másik a madarak csiripelése volt, az ő tavaszi énekük, be nem áll a csőrük, és igen leleményesek. Elkaptak valamit az Isten gondolatából.
Ettől Vadmalacnak is énekelni meg táncolni jött meg a kedve. Fel is állt az asztaltól, és bal karját felemelte, ahogy régen szokta, pattogtatni az ujjával.
Viszont az első fordulat után leállt, nem jutott eszébe a dallam. Sem a dallam, sem a címe a dalnak, se, hogy ki énekelte. Törte egy sort a fejét, próbált visszaemlékezni, de csak egy idegen szó rémlett neki, a ”blanca”, azzal viszont nem lehet se csárdást, se diszkót járni.
”Jól van, no”, tudomásul vette, hogy azok az idők eljártak a feje fölött, kesernyés nosztalgia járta át a tudatát, s csak akkor derült jókedvre, amikor Malacka az asztalra egy flaskát kitett.
Egy üveg bort. Zümmögött a látványtól a Vadmalac lelke.

Forrás: Lenolaj.hu