Gyönyörűséges szép fűzfa állt régen az út mentén. Csodájára jártak messze hetedhét határról is. Emberek, állatok sereglettek ide, egymaga sosem volt soha, ha mások nem, hát a madarak jöttek és mentek, költöztek, majd visszajöttek. Sokuk fészket is rakott ágkarjai között, annyira szerette őt mindenki. Egykor alatta esküdtek egymásnak örök időket jó barátok és szeretők, egymást keresők, féltők, jók és rosszakarók, nem ritkán, a mezőről haza baktató tehenek is itt álltak szépen sorba, hogy a fa eres, kérges törzsén hátukat megvakarják. Mert ez is hozzátartozott az élethez.
Az ember és az állatvilág, minden mesebeli lény, látható és láthatatlan csodálta ezt a fát.
A még régebbi időkben pedig tündérek járták itt körkörös táncukat, delejt és más varázslatos időket élt hát ez a fa, visszább már menni is alig-alig lehetne, olyan rég volt az egész, hogy az öreg idő is homályban takaródzott akkoriban, nehogy tériszonya legyen, ha az fa tetejéről a földre néz.
Nagy is volt, szép is volt ez a fűzfa. És persze jól tudott árnyékot tartani. Pont amilyennek egy hozzá hasonló hatalmas fűzfához illik.
Vasárnap volt. Kora nyári délután éppen.
A közeli templomtorony órája kattant egy nagyot. Ezzel jelezte, hogy elütötte ismét az időt. Éppen a kettes órát jelző számot suhintotta meg, amikor a mutatón bóbiskoló Csicsóka nevezetű csókamadár, előre bukott.
– Csiá! Csiááá! – csattogott csőrhegyen egy sort. – Micsoda idők! Még pihenni se hagyják szegény csókát manapság. – mondta a csókák nyelvén és elrepült, hogy valami biztonságosabb szundikáló helyet nézzen magának. Legalábbis addig, míg tart a hőség.
Egyenest a régi nagy fűzfa fele vette az irányt.
Ott talált is egy neki tetsző ághajlékot, s már le is kuporodott, lábait jól maga alá húzta, hogy egészen kényelemben lehessen az árnyékot adó lombsátor alatt. Jobb szemét már lehunyta, a ballal meg az ágak között feszülő réseken azért ki-ki kukucskált, mert hát, fő a biztonság, s már azt is csukta volna le, mikor, mit hall odalentről?
– De szép az élet! De szééép! – énekelte Borsszem Veréb, aki azért sem akarta meghazudtolni nevét, mert valóban olyan kicsi volt mint egy ökörszem, de azért sem, mert amióta felfedezte, hogy milyen kicsike, rögvest meg kezdte szeretni kicsi önmagát.
És hát: de szééép az ééélet, de szééép! – énekelte madárhangon, hogy mindenki értse. Mert ha mondjuk csirip hangon szólt volna ez a szépséges dal, bizony a verebek csirip népén kívül más nem érthette volna. Mert ami szép az szép! S ha egy nóta szép, azt énekelni kell. Mint a verset, amint azt tudjuk, mondani kell!
– De szép az ééélett, de szééép…! – zengte már torka szakadtából, miközben ügyesen taktust vert hozzá lábaival.
Már az egész táj visszhangzott bele, hogy: „de szép az élet, de szééép”, amikor megelégelte ezt odafönt Csicsóka, a csóka.
Nem állta meg leszólni: -Osztán kuss legyen, mert szebb az élet ha csönd van ilyenkor, amikor aludni kéne a vándornak. Szóval: huss és kuss!
Erre Borsszem Veréb szája széle sírásra görbült. A nóta is elhalkult, görbült a szája után, szinte dallamát veszítette, lábai meg összevissza, mert eltévesztette a ritmust.
De azért egyből nem sírta el magát a kis veréb.
Valamivel lejjebb a főtörzsön, egy sötét odúszáj meredt csak úgy maga elé a semmibe. Olyan volt, mint egy vakablak. És valami mocorgás féle hallatszott ki onnét. Meg is jelent ott egy akkora bagolyfej, hogy alig-alig fért ki a lyukon. Szerencséjére bagolynak, puhák azok a tollak fején, nyakán. Meg aztán, valójában nem is olyan nagy a tollak alatt a feje. De, erről, csitt! Legyen ez a bagoly titka.
– No, no! – huhogta illedelmesebben, mint a csóka beszéde volt. – Talán zavarja valami, madár uram? Akárhogy is van, nem illik ilyen gorombán beszélni senkivel. Főleg nem egy pöttömnyi kis teremtéssel, aki hát éppenséggel boldogan énekel. Ellenvetés? – kérdezte, de már nyomatékkal hangjában.
Csicsóka felborzolta tollait, egyet csettintett nyelvével és valami ilyesfélét mondott: Csitt-csiuttt!
– Mit tetszik parancsolni? Őőő, izé, mondani akart valamit? – pillantott fel fél szemmel a bagolyfej. A hajlékony fűzfaágak közé próbált bekukucskálni, hadd lássa, kivel van dolga. Tudvalevő ugyanis, hogy nappal, főként ha süt a nap hétágra, a bagoly félék nem igazán látnak. Magyarán, vaksi a bagoly fényes nappal.
Ezt persze a világért se vallaná be bagoly, idegennek abszolutte, hogy nem ismerné se be, se el, hogy úgy mondjam.
– Én ugyan semmit, vagyis annyit igen, hogy hagyjanak békén aludni kicsit, mert rettentő a hőség. Nagy utat tettem meg idáig, aztán haza is ugyanakkora út vár rám. Ennyit. Ha meg értelmetlen beszédekkel zavarnak, a végén azt is elfelejtem, miért vagyok itt.
– És ezzel azt akarja mondani, hogy nem tetszik a nótás kedvű barátunk, vagy azt, hogy a jó nótát nem szereti? Maga szemtelen, fránya varjú! Hogy mit ne mondjak.
Csicsóka megvakarta füle tövét.
– Hm! – csak ennyit tudott mondani. – Varjú. Fránya. Szemtelen is! Most már komolyan tessék viselkedni hékás. Ellenkező esetben ez a fűzfa lesz a tanú rá, hogy tollas lajbi tépetés következik mindjárt, esetleg, azonmód!
Egy zöldes, apró tövissertékkel megáldott hernyó, éppen ekkor ugrott le orra, illetve csőre előtt egy formás falevélről, tőle enyhén balra. Toronyiránt, hogy pontosak legyünk. Egyenest egy másik levélre.
Kicsit távolabb, egy katicaféle bogár jártatta a rágóit. Száját nem, mert az pincuri kicsi volt neki, még az volt a csoda, hogy valami hangot tudott véle kiadni.
– Te, te bingyófejű hernyó! Miért vagy te bingyófejű? – kattogta két kis rágóját lengetve, hogy a zöld kis hernyót bosszantsa ezzel.
A zöld kis hernyó semmit nem szólt, habár látszott rajta, hogy némiképp azért bosszantja ez a csúfolódás, hátat fordított a neveletlen szemtelenjének és szempillantás alatt eltűnt a sűrű falevelek között.
– Bingyófejűű!? – futott át Csicsóka agyán ez az érdekes hasonlat. Ilyet még nem hallott, de mi tagadás, nem egyébért, de valamicskét tényleg hasonlított hozzá…
Lentről ismét huhogás hallatszott. Csicsóka megrázta fejét, mint aki az álmait is elhessegetni akarja immár, szemeit megsúrolta, aztán csőrét kezdte fenni a faágon. Hadd fényesedjen! Mert így kell azt a csókáknál! Persze, más madaraknál is ez van, de most a csókabecsület a tét! Méghogy én, én varjú!? Hát, úgy nézek ki, mint a varjú komám?
– Maga egy goromba fráter! – mondta ki egy szuszra. – Csak ennyit akartam mondani. És ha nem hagyja, hogy itt a továbbiakban is pihenjek, panaszt teszek.
– Fa odúban lakom az fix, de olyan gombora, gomba, vagy mi, az nem vagyok. Tudtommal! – így a bagoly és kettőt huhogott idegességiben. – Ki hallott ilyet? Sze, olyan nincs is!
Odalent Borsszem Veréb elhallgatott egy pillanatra. Most már ő maga is fölfele nézett, hol egyik, hol a másik szemével leste, most mi lesz. Elvégre ezek ott ketten, odafönt, pont rajta, illetve fölötte vitáznak. Gondolta, jobb ha elhallgat egy kis időre, aztán meglátjuk.
– Hallottad, ugye? Te is hallottad, hogy valami gomborának nevezett az imént ez a csóka madár.
– Én, één, nem is tudom – motyogta halkan a kis veréb. – Közben énekelgettem, dalolgattam, dalolgattam, így csak arra figyeltem. És aztán mit jelent az, hogy gombora?
Csicsóka, a csóka ekkor már kezdett ideges lenni.
– Megáll az összes csóka esze! Te, szent meleget adó kéménycső! Hová keveredtem én? – csapta össze elgémberedett szárnyait.
Árnyék rebbent a földön, szemmel láthatóan fél mákszemnyit arrébb kúszott. Nem volt más semmi és senki itt, csak így telt az idő: nyomokban költözködött.
A kis veréb az árnyékot követte. A nap sugarai elől hátrált. Szemöldökét felvonta, ismét a magasba tekintett, várta, mi lesz most már ott.
Időközben egyre több madárféle szállta meg a fát. Mint az lenni szokott, amint csak meghallotta valaki, mi folyik a fa körül, adta tovább a hírt, s hát, akit a kíváncsiság hajt és nincs egyéb dolga a saját fészke tájékán, a más bajára kíváncsibb.
– Halljuk, halljuk! – csivitelték egyesek. – Mi történik itt?
– Hát, nem is tudom. – csivákolta bizonytalan hangnemben a kis veréb.
– De hogy kezdődött? – kérdezték a madarak. – Ki vágott kupán, kit?
– Hát, az úgy kezdődött – fogott bele Borsszem Veréb, – hogy én éppen azt a nótát énekeltem, hogy De szééép az ééélet, de széép! De szép! Amikor is rám szólt a fáról egy hang, hogy hallgassak el, vagyis kussoljak egyet.
– A nemjóját! Ki mert elhallgattatni? – kapta fel a vizet egy a többinél is jobban hangoskodó másik veréb. – Kivájom a szemit rögtön.
– Valami varjú… – mondta sietve, de bizonytalanul a kis veréb, kinek neve Borsszem Veréb. – Lagalább is azt hallottam róla.
– Na, betelt a pohár! – jött odafentről Csicsóka dörrenő hangja. – Én, varjú?
Erre bagoly se volt rest, már huhogta is: -Azt én mondtam ki előbb! Kikérem magamnak. Tessék azt az érces hangot rám zúdítani, ha már mást úgy se tud az ő-madársága, legyen az varjú vagy más.
Hangos zsivaj támadt erre, az egész fa beleremegett. Még egy szálkányi kéregdarabka is lehullt a fáról. A levelekről már nem is beszélve.
Baj lógott a levegőben. Érezhető volt, sőt, már mondta valaki a tömegből, hogy ez benne van a zsigereiben. Annyira viszket, hogy szinte fáj már, mondja az illető. Ha nem oldják fel a feszültséget, nem tesz igazságot valaki, itt toll és pihetépkedéssé fajul a dolog.
Annyira el volt foglalva mindenki a történtekkel, hogy senki nem vette észre, a fa alatt, mintegy varázsütésre, nagy hirtelen, szinte a semmiből, ott termett egy macska.
Szeme mint egy sárkányé, olyat villant. Füleit előre csapta, száját már kitátotta, szinte levegőt hasítottak hegyes szemfogai, a kis veréb felé ugrott.
Döbbent csönd lett nyomban. Akár az éj, olyan áthatolatlan csönd telepedett a fára és köréje.
– Mi ez a ricsaj? – kérdezte. – Mi történik itt?
– Hát, az úgy volt – makogta a kis veréb, – hogy én éppen körül ugráltam a fát és teli torokból azt énekeltem, hogy Deee szééép azz éééllet! De széép! Aztán, – mondta és nagy levegőt vett – rám szóltak, hogy kussoljak! Így! Megint aztán, a bagoly odafönt az én pártomra állt. ha jól értettem… Szóval, nem hagyják énekeljek. Pedig olyan szép ez a dal. És én énekelni akarok!
– Aha. – biccentett egyet a macska, aki szépen csíkozott szürkés bundát viselt – Itt akkor nagy a baj. De a probléma szerencsére orvosolható. Manapság, persze. Régen ezt másként intéztük volna, de változnak az idők… No, mindegy!
– Óóóó! Neee! – ez föntről jött. A fa jobb oldaláról.
– Ó, hogy csípje meg a csóka! – ez a hang is onnan, csak a másik jobbról. A ballal szembeni helyről.
– Hallottam! – mondta a macska és vetett egy szemvillantás a lombkorona egy pontjára. – Most mindannyian szégyellniük kéne magukat. Mind egy szál madárig. Micsoda egy világot élünk, hogy a más baján jót szórakozunk. Gondolt bele valaki, milyen az ő helyében? Akárkinek a helyében is! No, ugye! Csend van ilyenkor.
Valóban csend volt. Ilyenkor elég nagy csönd. Szinte hallani lehetett az egész csöndet. Mi több, egyesek látni is vélték. Mert van ilyen, mondták többen is és közben többek is tollászkodásba kezdtek sürgősen, főleg azok akik párban voltak.
– Akkor igazságot teszünk! Ma. Itt! Jöjjön elő mindenki aki a vitában részt vett és sérti érzi magát.
Macska leült. Gyűrűs farkát maga köré csavarta, megnyalta szája szélét, hogy ki ne száradjon, és várt.
Végre mocorgás, mozgás zaja törte meg a csöndet.
Levelek zizegtek, vékony ágak hajoltak szét, előbb Csicsóka, majd a bagoly jelent meg a fa legalsó ágán.
– Á, szóval így! – bólintott a szürke macska és alig méltatta a két jó madarat egy pillantásra.
Azok ketten se néztek egymásra. Fejüket fölemelték, pislogtak kicsit, szépen hallgattak.
– Borsszem Veréb, ide! – intett ekkor a macska. – Elém!
A kis veréb, aki alig volt nagyobbacska mint egy jókora borsszem, a macska elé állt.
– Akkor halljuk azt a nótát!
– Miii?
– Mondom, halljuk a nótát! Egy, ké, há, négy! – mondta a macska és mancsával már csapta is a ritmust.
A kis veréb pedig énekelni kezdett: -De szééép az ééélet, de szééépp…
– Odafönt mindketten! Nóta indul. Egyszerreee!
És bagoly és Csicsóka rázendített.
Előbb lágyan, enyhén torok küszürüléssel, aztán lendülettel, szépen, itt ott megcifrázva a nótát, hogy aszongya: De szééép az ééélet, de szééépp, de szééép, de szééééééééép!
– Hát halljunk oda, hogy de szép! Bizony, de szép is ha értelmetlen vita helyett együtt énekelhetünk!
De szééép az ééélet, de szééép, de széééép! Bizony! – vezényelt a macska, Borsszem Veréb is énekelt, bagoly is, Csicsóka is, és mintha egyetlen nagy kórust alkotott volna a fán levő összes madár, mind énekeltek.
– De szép az élet, de szééép!
– És tudjátok, – kiáltotta valaki – innen egy lépés odáig, hogy: Szeressük egymást gyerekek…
S már se vita, se meleg, csak valami szép dolog történt. Mert szép volt az élet. S ha szép az élet, érthetőbbé és élhetőbbé válik minden perce. Egyetlen délután, milyen más tud lenni…
Tényleg szebbé lett. Egy kicsit, legalábbis. Ennél a fánál biztosan szép. A többi most nem számít.