Nyolcadik karácsonyomat megelőző napon nálunk járt Nagymama. Vásárhely felé tartott, és ottani unokáinak vitt valamit a fa alá. Ha jól emlékszem, egy körbe-körbe karikázó, napernyős fagylaltos kocsit a kilenc éves leánykának és egy kesztyűs rókabábut a hét éves fiúcskának. A játékokat — nyolc éves fejjel, élvezhetőség szempontjából — egymással egyenlőtleneknek éreztem, de a felnőttek azt mondták, hogy ebben a korban két év nagy korkülönbség.

Nagymama szolid falusi tiszteletes asszony volt —, ma úgy fogalmaznék: polgári neveltetésű, szociálantropológiailag mezővárosi kötésű, nyugdíjas háztartásbeli asszony. 1906-ban született —, írtunk pedig 1963-at. Retikülje, amelyet retikülnek aligha nevezett, barna, kígyóbőr-utánzatú női táska volt, amelyen a pikkelyutánzatok úgy sorakoztak, akár aszály idején a talajrepedések. Órája, amelyet karórának neveztünk még, (de az ő nemzedékéből sokan még „karkötőórának” tituláltak), nos, klasszikus orosz gyártmány volt, a táskához passzoló, barna bőrszíjjal, aranyozott kerettel, világos számlappal; különlegesség gyanánt — a szovjet–román testvériség jegyében — az óramutatók [mánusok(TSY)] középpontja és a 12-es szám között — egy elmésen üvegbe szerkesztett nagyítóval. L – Ma – Me – J – V – S – D — követték egymást a hét napjainak román rövidítései. Nagyszüleim életveszélyesen gyatrán beszélték a hivatalos nyelvet, de az óra hatására megtanulták a hét napjait. Például, ha a nagyítócska a „Me” betűcsoportot emelte ki, nagyanyám tudta, hogy szerda van, azaz „merkúr” J, (helyesen: miercuri [mjërkurj](H) / [′mjerkurj])

Kolozsváron jártában-keltében gyakran töltötte fel rovarirtó vegyszerrel régi típusú, T-alakú pumpára emlékeztető, kézi permetezőgépét. A vegyszert Detexannak hívták, s nagyanyánk jöveteleikor elég sűrűn elhangzott ez a tulajdonnév. Mondtam is a bátyámnak, hogy Nagymama nagyon keveset ül(TSY) [tartózkodik] nálunk — „Szervusztok!” / „Detexán, Detexán” / „Szervusztok!” —; és aztán így lett nagyanyám fedőneve — testvéri szóhasználatban — Detexán.

1992 elején halt meg Budapesten. Nem hűtlenségből került ide, hanem betegsége végső folyamatának lassításán budapesti orvosok fáradoztak.

1991. december 24.-e volt utolsó karácsonya, amelyet körünkben töltött. Bátyám videóra vette az angyaljárást, amelynek fő attrakciója az előző évben kapott öltönyöm lángra lobbanása volt, amely esemény — kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint — a következő évben is megismétlődött. Akkor lejátszottuk volna az előző évi tekercset, de — a gyászoló anyámra való tekintettel — francia madárnyelven — értésére adtam a bátyámnak, hogy ne bolygassuk… Amikor a bátyám nyúlt volna a kazettáért, odaszóltam neki:

— Attention, Détéxanne!

Budapest, 2011. I. 7