(a keresztúri halastó igaz története)

Ez is úgy esett, hogy megesett! – mondta egykor egyik barátom, aki elmondta, ha érdekelne, hát szíves-örömest bevezet engem a mai legendák születése egy igen jelentős fordulatának részletébe. Már ha akarom! – mert tudjam meg, azt mondja, ez a mese, akarom mondani történet, nemrég született. Ő maga sem hinné el, ha nem így lett volna, mert azt mondja, ezzel is bizonyságot nyer az, hogy az egyből kettő, az kettő!
Történt, ahajt két emberöltővel ezelőtt, mondja jó barátom, hogy egy keresztúri atyánkfia pont katona volt, ott is repülős, vagyis pilóta.
Egyszer kicsit több ideje volt e levegőben, hát gondolta, hogy a repülőbotkormányt haza felé fordítja, hadd lássa meg, hogy milyen világ van otthon, mert már rég nem járt haza.
Rögvest el is érte a városkát ahol lakott. Benézte a Jézuskiáltót irányjelzéknek, hogy tudjon tájékozódni ha kell, de eközben már alább is ereszkedett, s egy kanyar után már szinte az otthona fölött volt. Hát lássa, hogy az utcájukban, a saját házuk mögötti kertben, éppen kapál a drága jó édesanyja.
Gondolta, ír egy pár sort neki. E nemes gondolatot tett követte, egy levélpapírra lekörmölt gyorsan néhány sort, s már dobta is ki az ablakon. A levélke egyenest az édesanyja lába elé hullott. Felkapja hát az anyja nagy örömmel, már olvassa is. Fia is lenéz a repülőből, látja, hogy egy könnycsepp gördül le édes jó szüleje arcán.
Hogy el ne érzékenyüljön, gázt ad a repülőgépnek és arrébb száll.
Éppen a Felszeget elhagyja, amikor a mélyben, odalent a világ egyik legszebb dombocskáinak hajlatában, egy igen szép kis tavacskára lesz figyelmes. No, gondolta, hát ez mikor lett ide? Hiszen tavaly még innen hordtuk a szénát haza.
No, rögvest rükvercbe teszi a repülőt, vissza hamar, nézzen körül kicsit. Osztán meg, gondűzőnek sem árt, hogy széjjelnézzen, gondolta magában. Le is szállt közben. Olyan szépnek találta a kicsi tavat, hogy elhatározta, nyomban nekifog és egyet halászik. Mert itt, mifelénk így nevezik ezt a tevékenységet. Máshol, horgásznak, nálunk halászunk. Hiszen a két Küküllő közötti emberfia már csak tudja, mit cselekszik és hogy hívják.
Elé ügyesen egy halászbotot, s bé is veti a horgot jó messze, ahogy csak tudta, akkorát hajított. Hát, uramfia, akkor jut eszibe, hogy né, a horgot egészen üresen dobta a vízbe. Ki akarja húzni, de a horog valahol túloldalt úgy béakadt, hogy egy fuszujkaszemnyit, annyit nem mozdult errébb. Húzza hát, tépi mérgesen, ráncigálja a botot az emberünk, nekifeszül rendesen, de az nem akar kiakadni.
Addig húzta, feszítette, ráncigálta, hogy-hogy nem, szépen az egész tavat magára borította.
Hát most mit tegyen? Csurom vizes lett egyből, de még jó, hogy meg nem nyuvadt a nagy vízben. Milyen a székely ember? Annak esze mindig a helyén van, mindenből képes kikászálódni. Most is fogja magát, és két kézzel neki, teljes erőből, addig, s addig, mígnem fölemelte az egész tavat, aztán egyet még lökött rajta, és a tó visszabillent a helyére.
Igen, de elég az hozzá, hogy immár itt is, ott is tó keletkezett. Itt is egy tó, lejebb is egy tó. Egyből kettő lett. S azt akárhogy nézzük, számoljuk, az eredmény: kettő!
Hogy szavam azért össze ne keverjem, még a nóta is innen jön, hogy aszongya: „Keresztúri halastó, de halastó,/beleestem szekerestől, lovastól…”
Így történt hát. Azóta van két halastava Székelykeresztúrnak.