Van nekem egy kismacskám.
Okos is, szép is, játékos is, hát bizony nagyra becsülöm az én kis macskám.
Nagyrabecsülésem jeléül, egyik felének azt a nevet adtam, hogy Pala, míg a másik fele Csinta lett. Pala, mert olyan szürke volt és csíkos, mint az igazi palaréteg. Csinta, mert amikor a másik felével jött oda hozzám, hát egyből tudtam, hogy akkor ez a kis drágaság palacsinta után sóvárog megint. Mondanom sem kell, nekem is, a macskának is a kedvence volt a palacsinta.
Ez a macska mindenféle jókat meg is, meg ki is érdemelt. Még szép, hogy két nevet adtam neki! Igazán megérdemli, gondoltam és hangoztattam, ahol csak szólhattam az érdekében, ahol csak érdemben megemlíthettem.
Lassan oda érte a fél világ. Ez érthető is! Hiszen képzeljük el, szólítom: Pala! És már ugrik, rohan felém, úgy jön, veri le a helyet.
Én mondom, csuda egy állatka az én kis macskám. Ezen felül Csintának már szólni se kell, azonmód érkezik ő is Palával. Hát, nem csodálatos? Há’, de! – szoktam mondani. Hát, látott még valaki ilyet? Most nézze meg az ember. Tisztára cukorfalat ez a macska. Csinta és Pala. Akarom mondani: Pala és Csinta.
De be kell vallanom, egy dolgot azért én sem értek.
Amikor nyávog az én drága cirmim, az én kedves kis macskám, máig nem tudom, most Pala vagy Csinta lenne az?
Nem egyébért, de tudnom kéne, éppen melyikkel van dolgom. Én tisztelem a személyiséget, így kinek ami jár, úgy is kéne kezelnem ezt a dolgot.
Attól még ugyanúgy, egyformán szeretem Palát és Csintát is. Akkor is, ha néha összekeverem őket. Lefogadom, hogy ők ezt még élvezik is.