Miután sikeresen felvételiztem a középiskolába, szüleim egyre gyakrabban vetették fel a pályaválasztás kérdését. Persze én csak ötöltem-hatoltam. Egyelőre fogalmam sem volt, mire lenne hajlandóságom. Kezdetben trapéznadrág, majd rövid idő múlva ezüstkeretes szemüveg szerettem volna lenni, mert akkor épp ez volt a divat. Mikor kezdtem házibulikba járni, a májkrémes szendvics és a magnetofon között ingadoztam. Mire leérettségiztem, már egész listányi választékom volt, ami jövőbeni karrieremet illeti, de egyik mellett sem tudtam elkötelezni magam. Végül szüleim vették kezelésbe a sorsomat. Kizárásos alapon sorra pipálták ki a közönségeset, a gyengén fizetettet, a túl veszélyest meg a nem nekem valót. A mérleg megvonása után csupán két pálya maradt előttem: vagy villanykörte, vagy írógép lesz belőlem. Az előbbi kapcsán komoly kétségeim támadtak: nem szerettem volna egész életemben olyan gömbölyű lenni, mint egy disznófősajt, ráadásul mindenki átlátna rajtam s rövid időn belül kiégnék. Ezt már sehogy sem vállalhattam: mármint a korai kiégést. Maradt hát az írógépi pálya.
Elvégeztem egy hat hónapos tanfolyamot s húsz éves koromra olyan tip-top csinos írógép lettem, hogy öröm volt rámnézni. Nemsokára alkalmaztak is a helyi termelőszövetkezetben. Egész nap listákat, kimutatásokat, jelentéseket meg jegyzőkönyveket írtam. Esténként meleg huzattal vontak be, melyen egy körbevarrt lyuk volt s abba akasztották be a kis lakatot. A lakat által pedig rögzítettek egy vasrudacskához, mely rá volt hegesztve a fémasztalomra. Persze ezzel nem az én életemet akarták biztonságossá tenni, hanem így követelték meg az akkori szabályok. Ugyanis az én szakmámban szigorú törvények szabták meg, mit lehet leírni és mit nem. Tudok néhány esetről, amikor „illetéktelen” szövegek miatt évekig ültek a sitten az illetéktelen gépírók. Ehhez persze tudni kell, hogy nekünk, írógépeknek is van saját ujjlenyomatunk, melyet annak idején titkos katalógusokban tartottak nyilván.
Egyszóval elég unalmasan teltek napjaim abban az irodában, de tiszta és meleg helyiség volt s a munkával sem gyötörtek agyon. Jobbomon egy dús, javakorabeli aszparágusz zöldellt egy népi mintás kerámia edényben. Ha éppen nem kellett a napi tejhozamról vagy a betakarított cukorrépáról jelentést írni, mindig vele diskuráltam. Így telt el vagy tíz év. Aztán áthelyeztettem magam a helyi esernyőgyárba, mert úgy hallottam, hogy ott jobban fizetik az efféle munkát.
Abban a gyárban már sokkal lezserebb volt a program, így gyakran átadhattam magam az álmodozásnak. Az volt a leghőbb vágyam, hogy egyszer novellákat meg verseket írjak. Persze ez amolyan fantazmagória volt csupán, mert szerény községünkben nemhogy napilap, hanem még újságosbódé sem üzemelt. Novella- meg versírással pedig fia lélek sem töltötte a drága idejét. Így aztán csak gondolatban játszadoztam a szebbnél szebb szerzeményekkel: öt-tíz perc alatt összehoztam egy-egy verset. Ha mondjuk áramszünet volt s órákig nem hozott ki a futószalag egyetlen kész esernyőt sem, akkor bőségesen volt időm egy novellára is. Szó ami szó, jól meglettem volna az esernyőgyárban, de egyszer – ez már a rendszerváltás után volt – behoztak az irodába egy furcsa szürke gépezetet. Először azt hittem, hogy tévé, mert képernyője volt, de aztán megértettem, hogy ennél sokkal többről van szó. Őt persze nem lehetett kifaggatni, mert valami idegen nyelven hadovált s aztán túl magasan hordta az orrát ahhoz, hogy egy kivénhedt írógépnek intim dolgokról fecsegjen. Attól a naptól kezdve megkeseredett az életem. Hol ide, hol oda tologattak, mindig útjában voltam valakinek. Végül bevittek egy sötét és nedves raktárféleségbe és rámcsatolták a szürke huzatot. Ott hamarosan belázasodtam, így gőzöm sincs, mennyit tarthattak abban a bűzös lyukban. Arra eszméltem, hogy szúrós szagú vegyszerrel tisztogatnak és puha ronggyal fényesítik a billentyűimet.Ezután átvittek a megyei múzeumba és minden ceremónia nélkül lezsuppoltak egy ósdi polcra. Ahogy teltek a napok, egyre több, hozzám hasonló kimustrált kütyüt hoztak abba a terembe: két „Pegas” biciklit, egy „Venus” tévét, nagyanyám-korabeli mákdarálókat és répaszecskálókat. Úgy éreztem magam köztük, mint egy alzheimeres vénség, akit nemtörődöm családja beutaltatott a zárt osztályra. A sok átrendezés után én egy ütött-kopott húsdaráló és egy Telefunken rádió közé kerültem, s apró táblácskát helyeztek elém a születési évemmel: 1957.
Egy napon aztán elkezdtek szállingózni a látogatók: zömmel kisiskolások és a műszaki egyetem hallgatói. A tanító néni vagy a muzeológus így szokott bemutatni engem: íme egy jó állapotban fennmaradt Remington, a számítógép őse. Aztán rendszerint leütött rajtam néhány billentyűt, hogy szemléltesse rudimentáris működésem.
Ezek a vaktában beütött betűk ma már szinte betöltenek egy teljes lapot. A minap elkezdtem őket silabizálni:

Álom álom
Édes álom
Meg van a rend
Mi a károm

Kitört belőlem az ujjongás: de hát ez vers ! Egy igazi spontán, kis vers !
Azóta poros billentyűim alatt valami veszettül ketyeg, mintha folyton ezt skandálná: ver-set-ír-tam, ver-set-ír-tam…

1. Nászta Katalin:
   2018. március 25. 03:46

   Nagyon jó!