Édesanyád ebéd után bejött a szobádba. Azt mondta: Fiam, beszélgetnünk kell.
Hirtelen végiggondoltad az elmúlt hetet, nem találtál semmi gyanúsat, de a zabszem nem fért volna fel a fenekedbe.
– Nézd, én végiggondoltam mindent, hangod van, de nem lesz belőled egy Koós János, táncolni tudsz, de nem leszel Fred Astaire, kézügyességed édesapádtól örökölted, az sem működik, egy dolog van, amiben elérhetsz valamit, s az a nyelvérzéked. Beszéltem Dobay nénivel, a főtérről, a cirkuszban dolgozott, megtanít angolul, én a napköziben kaptam ajándékba egy hajszárítót, eladtam, vettem neked egy angol könyvet és kifizettem az óráidat, jövő héttől minden kedd délután négytől angol órád van, nincs foci, nincs udvar, van Dobay néni, itt a könyv, nézd, nem értek semmit belőle, te sem most még, de lapozz, s alapozz. Rendben?
– Igen, de hogy jutok el Dobay nénihez?
– Az első alkalommal együtt megyünk, úgyis ki kell fizetnem még egy könyvet, azután mész tovább egyedül, már nagy fiú vagy.
Így is történt, az udvaron a srácok mentek focizni, a grundra, te “az egy lejes pungáddal”, angol órára. Énekes akartál lenni. Ehelyett máj ném iz, jesz,  no, no.
Ötödikes korodban már egészen jól ment az angol, Dobay nénivel nem is bebeszéltetek magyarul, sőt egyszer úgy felhúztátok a suliban az angoltanárnőt, hogy az kirohant és mielőtt becsapta volna az ajtót, azt mondta, hogy jövő órán az új leckéből írtok rögtönzést. Neked kellett leadnod a leckét, mindenki úgy megtanulta, a felmérőn hetesen alul egy jegy sem volt, az angoltanárnő is kiakadt.
Teltek, múltak az évek, elkezdtél írni.
Szőcs Kálmán, a költő volt a mentorod, halk szavú, barátságos, de szókimondó ember, akinek még a kiáltványa is csendes volt. Azt mondta, hogy verssel ne próbálkozz, Mekka közelebb van Medinához, mint te a vershez, írogass, majd kijön valami belőle, kukac, nyű, vagy elbeszélés, mese, meglátjátok; de vers még a szeretődnek se.
Az írásaidat azért elolvassa, kijavítja, véleményt mond róla. Elszomorodtál, írogattál. A másik dolog amit Kálmán mondott, durvább volt:
– Te székely vagy, és nagy magyar akarsz lenni, így van?
– Igen, szó szerint.
Na, figyelj ide, te csak úgy tudsz nagy magyar lenni, ha az ország nyelvét tökéletesen beszéled. Francos karikát, akkor vagy nagy magyar, ha a románt tökéletesen beszéled. Gubics. El is felejtetted, de egy újabb ebéd után megint jött édesanyád, és azt mondta: mész pionírtáborba a tengerpartra, ahol mindenki román lesz; áhá, összebeszéltek a Kálmánnal, egy néni lesz Magyar, Rózsika, a szakács, az édesanyád napközijének a szakácsa, és ő majd segít.
– Segítse, akit akar, téged hagyjak békében. Bár nagyon kívánkozol a tengerpartra, soha nem jártál ott, de egy csomó román között három hetet, na nem, itthon a grundon, az udvaron, a barátokkal, ja, s kedden Dobay néninél. Ennyi és punktum.
Aztán elmentél a tengerparti táborba, annyit beszéltél románul, hogy mind a két kezed elzsibbadt, izomlázad lett. Rózsika segített, kedves volt, de lassan-lassan belejöttél. Marius, a barátod kolozsvári volt, tudott egy kicsit magyarul, de mindent megértett, ketten bogoztátok, három hét után úgy váltatok el, hogy szömj szkri levél, áj címül méu.
Aztán elvégezted az angol-románt a fialón, tanár lettél, sokat énekeltél és táncoltál, magadnak. Verset azóta sem írtál.
Fiad született, édesanyád emlékére, terítékre került a román és az angol, tengerpart nélkül, csak úgy házilag, tanár voltál, ment is, mint a karikacsapás, téged örökölt a kölyök. A főtéren sétáltatok, amikor szembe állt veled:
– Apu, rájöttem valamire: mi azért beszélünk magyarul, hogy ne értsék a románok, igaz?
– Igen, fiam.
– S azért beszélünk románul, hogy ne értsék a a magyarok.
– Így van.
– És azért beszélünk angolul, hogy ne értsék, se a románok, se a magyarok.
… Lapoz a kicsi óriás; és máris alapoz.