Albert-Lőrincz Márton: (Kevély ember)

“Kevély ember, miben kevélykedel?”
Petőfi Sándor: Az ember
 
Olvasnál bár, mert eszed lankad,
Odasújtasz vénnek, fiatalnak,
Tiéd a gőg, míg rangod megvéd,
Elvérezteted, ki nem áll melléd,
 
Ki azt mondja, no de rektor úr,
A rang csak álca, s rád borul,
Ha jönnek másabb s jobb idők,
S felállnak a keresztvivők,
 
Kik most csak nyögnek alattad,
Cinkos, cinikus ökör vagy,
S bár besomfordálsz a templomba,
Üres lelkeddel hazudva,
 
Hogy te az ősigazság vagy,
(Papnak tanultál a minap,)
Ott az alázat maszlagjából
Nem kérsz az Úrnak asztaláról.
 
S most, mint hatalmas rektor úr,
Meggyalázod, mit ott az Úr
A szeretetről prédikál,
Bosszús a lelked, nem vitás.
 
Olvashatnál, hogy ne feledd,
A papnak mindenki gyermeke,
A te gyermeked a hatalom,
Ezüst tallér homlokodon

Hadnagy József: Zsarnok manó

Kevély ember, hagyd már abba!
Mi bajod van önmagaddal?
Mért kínozol, ha kínoznak?
Orvosa vagy a kínoknak,
melyeket magad okozol
magadnak, sebnek sorsodon,
s szikéd az a kis hatalom,
mit egy rozoga szék adott?
Rossz orvos vagy, rossz az irány;
ne mást, magadat operáld!
 
Kevély ember, hagyd már abba!
Nézz csak egyszer is a Napba,
és aztán körül – megvakulsz…
Gyufa se vagy! s folyton hazudsz,
és tudja ezt minden ember,
ki fölnézni székedre mer,
lett légyen az bármily magas
(szemétdomb csak gőgöd alatt),
s látja – nem látta így soha –:
nincs nálad nagyobb ostoba…
 
Kevély ember, hagyd már abba!
Vajon mit látsz – szemed kancsal? –,
ha a tükör felé fordulsz?
Amit én? Korbáccsal koldulsz
kalapodba nagy félelmet?
Ez volna a te élelmed,
a mindennapi betevőd? –
Ez a te erőd? Ez tető,
méghozzá szalmából való;
rád gyúlhat az, zsarnok manó…