Kovács György: Súgó nélkül

Részletek egy régen (s talán soha el nem) készülő könyvből

---

Az alábbi írásnak furcsa, még feltáratlan története van.
Ahol én olvastam, az A Hét 1978-as évkönyve, Horváth Andor és Kacsír Mária szerkesztették, a hetilap több állandó munkatársa közreműködésével. (Válogatásunk A Hét évkönyve alapján történt.)
Menet közben fedeztem fel, hogy pár évvel ezelőtt Gáspárik Attila rábukkant az emlékezés egy korábbi változatára, az Igaz Szó egy 1956 / 2-es számában, e köré szerkesztette aztán a Kovács György 100 című emlékkönyvet (Színházművészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2010.) Az írás, amelyből részleteket közölt, valószínűleg, a Székely Színház megalakulásának tizedik évfordulójáról hivatott megemlékezni, számos olyan részletet tartalmaz, amelyek az ötvenes évek népi-demokratikus rendszerének kötelező tiszteletköreire emlékeztetnek, ezek nagyrészt kimaradtak A Hét évkönyvében megjelent visszaemlékezésből.

Az 1978-as változatban viszont számos olyan passzus és vonatkozás található, amelyek a történtek logikája szerint csakis 1956 után kerülhettek a törzsszövegbe, gazdagítva annak tényanyagát, üzenetét. A szerző neve az évkönyvben gyászkeretbe került, ugyanis Kovács György a kiadvány szerkesztése közben, 1977 novemberében elhunyt.
Ugyancsak szerepel a bővített szövegben egy olyan bekezdés, ami világosan utal arra, hogy Kovács Györgyöt következetesen foglalkoztatta az emlékirat megírásának és kiadásának gondolata s majdani lektorának volt osztálytársát, az 1977 márciusában elhunyt Mikó Imrét képzelte el.
(„Előttem fekszik egy gyászjelentés: Mikó Imrét vesztettük el. Sokszor, mikor találkoztunk, elbeszélgettünk az unitárius kollégiumban töltött gyermekkorunkról, ahol osztálytársak voltunk, és azokról, akik „előttünk jártak”. Ő még emlékezett gimnazista Luciferemre, tanúja volt a Kriza-önképzőköri próbálkozásaimnak, és most már sosem válthatja be utolsó levelében tett ígéretét, hogy készülő könyvemet ő fogja majd lektorálni.”)
Nem tudni, A Hét melyik szerkesztője végezte el a bővített szöveg kiegészítő munkáját, lehetett Kacsír Mária éppúgy, mint Marosi Ildikó vagy a kolozsvári tudósítók egyike: Beke György, esetleg Bernád Ágoston.
Gáspárik Attila, a Kovács György 100 c. kötet kolozsvári bemutatóján így emlékezett az emlékkönyv genezisére:
„Amikor ezelőtt másfél évvel átköltöztették az egyetemi könyvtárat, kezébe került egy cikk, az Igaz Szó egyik 1956-ban megjelent számából, amelyben rátalált Kovács György Súgó nélkül című írására. Érdeklődve kezdte olvasni, majd rájött, hogy az egyik legszebb színházi esszével van dolga: vallomások a színházról, magánéletről, olyan kiforrott nyelvi stílusban, amelynek olvastán az ember szinte nem tudja, mikor is íródott, annyira időtlen. – Valahogy meg kellene jelentetni, ötlött fel bennem azonnal, hiszen rengeteg aktuális gondolat van benne – magyarázta Gáspárik.” (Szabadság, 2010. november 29.)

A bővített szöveg digitalizált változata, bár szemelvényesen, a Káfé főnix révén a 2018-as színházi világnap alkalmával, negyven évvel a megjelenése után, örvendetesen bekerülhet hát a virtuális körforgásba is. Mindannyiunk épülésére. (CsG)

---

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

(Nemes Nagy Ágnes)

Ezek a kitépett lapok 1910 óta formálódnak, és ha lassú ritmusban válnak írássá, az azért is van, mert minden mondat után, minden bekezdés előtt ott motoszkál bennem a kérdés: lesz-e időm a nagytakarítás befejezéséhez?

Hat- vagy hétéves lehettem, amikor a Hunyadi téri színházban egy filmszkeccset mutattak be, és már nem tudom, ki és hogyan vitt el, de én is odakerültem a nézőtérre. IV. Károly és Zita királyné ültek a díszpáholyban. Lázas izgalommal figyeltem a film szüneteiben szereplő élő színészeket, akiknek játéka sokkal jobban izgatta a fantáziámat, mint a fejedelmi nézők.

Mi mindent láttam én abban az időben! Mindenkit, aki csak megfordult Kolozsváron, kicsik és nagyok, szürkék és felejthetetlenek, drámai hősök és operaénekesek, primadonnák és szubrettek, végleg eltűntek s még ma is élők. És ahogy forgatom színházi emlékeim kaleidoszkópját, most látom csak, milyen gazdag örökséget adott nekem az én szülővárosom. Sodorhatott bármerre az élet, lakhattam luxushotelekben és poloskás barakpriccsen, állhattam tapsot köszönve bemutatók estélyi ruhás közönsége előtt, és cipelhettem – repülőteret építve – a gyeptéglát, soha nem szűnt meg élni bennem gyermekkorom városa, és ma már biztosan tudom, hogy a színháza volt az, amely döntő módon befolyásolta későbbi éveimet.

Miért is kellett nekem ötévi késéssel startolnom? Apámat korán elvesztettem. Anyám három kisgyerekkel maradt egyedül. Kiskorúak lévén, gyám határozott sorsunkról, és sokszor reménytelennek tűnő harcot kellett folytatnom egy olyan előítélet ellen, amely a színészi hivatást útszéli szórakoztatásnak és az előbb-utóbb bekövetkező biztos lezüllés útjának tekintette. Ezért aztán az életfenntartáshoz szükséges mindennapit sokféleképpen, sok helyen kerestem meg, amíg elkezdhettem a színészetet. Hadd felejtsem el a gyanakvó, rosszindulatú, hát mögött összesúgó gonosz arcokat, amelyekkel abban az időben egy fiatal színészjelöltet – így engem is – fogadtak. Lepergett rólam, elmúlott, mint annyi minden, ami azóta történt. Néha jut csak eszembe, különösen olyankor, amikor mi tárt karokkal, meleg, segíteni akaró szándékkal, jó szívvel és szóval fogadjuk azokat, akik ma indulnak…

Egy lázas ütemű vidéki színház a közönség minden rétegét kénytelen kiszolgálni műsorával. Voltam szerelmes színész és bonviván, lírai hős és táncoskomikus, szerelmi háromszögek szenvedő és szenvedtető hőse, operettekben diadalmas nagyherceg és zenés vígjátékokban ügyefogyott kis emberke. Száznál is több szerep, alig emlékszem rájuk, már azok is elfelejtették, akik látták valaha. De az akkori kisebbségi idők színjátszásának erőfeszítéséről magammal hordok és fogok hordozni, amíg élek, egy-egy felejthetetlen estét. A Farkas utcai református templom udvarán, szabadtéren, 1400 ember előtt , zuhogó esőben, de a mű iránti tisztelet kegyeletes csendjében eljátszott Az ember tragédiája vagy – ugyancsak szabadtéren – Brassóban a Hamlet. És Nagyvárad, a kis ékszerszínházával, és a Székelyföld, és már akkor Marosvásárhely, és vendégjátékok, és kiszállások, és játék, és játék, és játék…

Az első darab, amiben játsztam, Rostand Sasfiókja volt. A szabó szerepe. Sok évig kísértett még ez a darab. Néhány év múlva a címszerepet osztották rám, egy újabb felújításon Metternichet. Ez az első fellépés nem csak nekem jelentett felejthetetlen estét, de egy másik, ugyancsak első fellépéses színésznőnek is, akinek nevét leírom, bárhogy igyekszem is kerülni élők említését, ami az emberi feledékenység miatt sértődéseket okozhat. Koós Zsófi volt, akivel később a Székely Színháznál a Fucik-darabban találkoztam újra, majd esztendők múlva az Egy művész halálában, egyik utolsó kolozsvári szerepemben.

Nincsen napló, nincsenek falragaszok, a pályatársak közül alig-alig maradt itt valaki, a nézők közül is csak itt-ott. Azoknak is már „szaporodik fogában az idegen anyag”. Alig segíthetnének összeállítani életemnek ezt a korszakát. De a sok-sok gyönyörűség között – hisz visszapillantásokban a bukás is azzá színesedik –, tudom, emlékszem, hogy volt Rostand és Shaw és Shakespeare, és O’Neill és Katona és Molière és Madách és mellettük sok tánc és ének, és mindenek fölött a játék öröme és lehetősége. Akkor még nem volt mifelénk színésziskola. Egy esztendeig látogattam ugyan Hetényi Elemérnek a Thalia Színház mellett működő stúdióját, ami lényegében abból állt, hogy megismertette növendékeivel színészetünk múltját, az úttörőket, a nagyokat. Ez volt az elméleti oktatás. A gyakorlati pedig az, hogy estéről estére, akár szereplőként, akár nézőként, ott lebzselhettünk a színpadon és környékén, s ismerkedhettünk az illattal, ami elpusztíthatatlanul beette magát szívünkbe, agyunkba, egész életünkbe: a masztix szagával!

Lucifer szerepe erős szálakkal köt emberi és színészi múltamhoz. Előttem fekszik egy gyászjelentés: Mikó Imrét vesztettük el. Sokszor, mikor találkoztunk, elbeszélgettünk az unitárius kollégiumban töltött gyermekkorunkról, ahol osztálytársak voltunk, és azokról, akik „előttünk jártak”. Ő még emlékezett gimnazista Luciferemre, tanúja volt a Kriza-önképzőköri próbálkozásaimnak, és most már sosem válthatja be utolsó levelében tett ígéretét, hogy készülő könyvemet ő fogja majd lektorálni.

Hazudnék, ha nem vallanám be, milyen szerencsés volt az indulásom. Alig néhány hónapos botorkálás után találkoztam egy emberrel, akinek ma, annyi év után, hálával és mélységes szeretettel adózom azért a melegségért, amellyel átsegített mindazokon a nehézségeken, amelyek egy kezdő színészt egy vidéki színház fojtó, intrikákkal telt légkörében könnyen a pocsolyába húzhattak volna. Ő tanított meg arra a két szóra, amit saját életében önmagától megkövetelt, és én is megköveteltem a magaméban önmagamtól és mindazoktól, akiknek élete, sorsa, jövője számomra nem közömbös. Ez a két szó: különbnek lenni! Közel fél évszázad után is fülemben és agyamban motoszkál ez a mondat, és éppen úgy nem felejtettem el, mint azt, hogy hogyan tanított meg tisztának tartani a színpadot, szentnek a mesterségünket, semmivel fel nem cserélhetőnek a hivatásunkat. Az a mérhetetlenül sok idő, amely a vele való első találkozásom óta eltelt, elegendő arra, hogy minden mellékgondolat nélkül, bátran leírhassam az egyik legnagyobb magyar színésznő, Dayka Margit nevét. Az irodalom számára jelentéktelen, de jövőm szempontjából egy jelentős színdarabban, Bónyi Adorján Egy kis senki c. vígjátékában osztották rám a férfi főszerepet akkor, amikor még alig tudtam többet a színpadi mesterségből, mint ma egy elsőéves főiskolai hallgató. Színházunk akkor divatos nagyságai már az állomáson azzal fogadták a Vígszínház érkező művésznőjét: egy jelentéktelen kis senkit, alig-alig kezdőt kapott partnerül. „Legalább megtanulja pontosan a szerepét” – volt a válasz. Vendégszereplése idején még két-három darabban lettem a partnere, és Kolozsvár után bejártuk az ország nagy részét. Hetekig mesélt nekem életéről, gyermekkoráról és arról, hogy mielőtt Nagyváradon színésznő lett, rikkancs volt, és hogy milyen keserves árat kellett fizetnie azért, hogy a „világot jelentő deszkákra” kerülhessen… Csak a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel gondoljanak rá azok a fiatal színésznők, akik küzdelem és szenvedés nélkül fogadják magától értetődőnek ennek a pályának a jutalmait…
Hetekig jártuk az országot, és rám is hullott – a kelleténél talán több is a híres művésznőnek kijáró babérokból és érdeklődésből. És ma már furcsának is tűnhetik, hogy egy szóra sem emlékszem az együtt játszott szerepekből, de még a hangsúlyai is élnek bennem beszédje muzsikájának. A budapesti és hazai lapok természetesen kihasználták a nagy lehetőségeket, cikkeket, tudósításokat írtak, és amikor egy nap a Színházi Élet fényképet közölt rólunk azzal a kísérő szöveggel, hogy: Dayka Margit és vőlegénye, Kovács György, természetes, hogy megkértem a kezét, és ő igent mondott. Átmenetileg mindketten megfeledkeztünk arról, hogy már férjnél van…

Világégés és pusztítás és dögvészek után, annyi év elteltével is legjobb barátok maradtunk mindmáig. Életem legnehezebb óráiban egyenletes szeretettel törődött velem és enyéimmel, a borzalmas évek alatt sofőrigazolványát adta anyámnak, hátha az segíthet rajta, ha bajba kerül. (Szegény anyám, még fiákerre is félve ült föl.) Mindenemet széthordták, elégették a háború alatt, csak az a pár kacat maradt, amit ő őrzött meg a számomra. És néhány családi fénykép, apróság. Még nem voltam itthon, amikor már érdeklődött, mire van szükségem nekem, családomnak… Nagy ajándék találkozni a színjátszás egyik legnagyobbjával, legcsodálatosabb bohócával, aki embernek is egészen egyedülálló példány. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes volt megjárni az utat a régi „kis senki”-től, aki voltam, a mai nagy senkiig, aki vagyok…

Tóth Elek. Sokszor láttam, amikor számomra még elérhetetlen messzeségben volt a színpad és a színházi világ. A darabok címére, amelyekben játszott, már alig emlékszem, nem is fontos. Gyönyörű szál férfi van előttem, varázslatosan muzsikáló orgonahang. Játéka még ma is felejthetetlen sokszínűségében, változatosságában. Ő volt „a hős”. Bohózatban, tragédiában, egyaránt. A főszereplő. Aki mellett nehéz volt másra is figyelni… Móricz Zsigmondnál, Mikszáthnál találkozhatunk csak ilyenfajta egész-férfiakkal. Akik úgy teszik föl életüket egyetlen ügyre, hogy míg magukba szívják az egész életet, a világ fényét, minden ízével, gyönyörűségével, marad még arra is idejük, kedvük, hogy másnak is világítsanak. A színpadon kívül is. Az én felejthetetlen Lexi bácsim a bécsi diktátum napján meghívott magához, és azt mondta: ne félj, fiam, amíg a mi színésztársadalmunkban egyetlen igaz ember lesz, addig a bitangság nem sodorhat el közülünk senkit, akikkel együtt szolgáltunk.
Ő is tévedett…

A váradi színház a kolozsvárinak társállomása volt, a két város között zajlott az életünk. A puritán, mindig inkább komoly, hűvös és tartózkodó állandó székhely mellett úgy jártunk át Váradra, mint gondtalan, vidám kirándulásra. A világ egyik legigényesebb közönségének játszottunk, amely előtt szinte lehetetlen volt nem megbukni… [Váradon] A legszürkébb kis varrólányka is tudta a zenés műfaj teljes repertoárját, itt, ha a mi operett-társulatunk bemutatót tartott, a nézőtér a színészekkel együtt énekelte a betétszámokat… Ebben a féktelenül jókedvű, örök-fiatal városban született és élt színészetünk egyik legnagyszerűbb tehetsége: Fényes Alíz. Régen-régen elszegényedett nemesi családból származott. Ő maga már nagy nélkülözésben élt. Apja, Tóni a színház díszletmestere volt, édesanyja fodrásznő. Előadásainkon csillogó szemmel, lázas arccal ott ült az ügyeletes tűzoltó mellett egy vékonyka, sovány, izgatott gyermek, ott volt a próbákon, előadásokon reggel, délben, este. Függetlenül attól, hogy a színpadon mit játszottak, ez a kis lányka ült, ült, figyelt, itta magába a szót. Tizenhat éves volt. Egy előadáson – banális a történet – egyik színésznőnk beteg lett, az előadást a mi kis nézőnk mentette meg. Még csak el sem olvasta a szöveget, amit el kellett mondania, és este már el is játszotta. Ragyogóan. Kádár Imre, a kolozsvári Thalia színház felejthetetlen igazgatója megkérte az édesapját, engedje velünk jönni, színésznőt csinálunk belőle. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam még ilyen színpadi csodát. Szerencsére, abban az időben nem volt színiiskola, nem kellett négy esztendeig várnia…

Már két éve színész voltam, amikor meghívást kaptam a budapesti Vígszínháztól, és én minden színházi fegyelmet fölborítva rohantam karriert csinálni. Ma egyszerűen nem is értem, honnan volt bátorságom olyan finnyás és hozzáértő közönség elé kiállani. És micsoda vakmerő vállalkozás volt a nagy hírű Jób Dánieltől kiosztatni olyan darabban, ahol Beregi Oszkár, Lázár Mária, Ajtay Andor voltak a partnereim. Fiatal szerző első darabjában léptem fel, buktam is akkorát, hogy máig sem felejtem el. De azt sem, mennyit tanultam néhány hónap alatt a „szent szörnyetegek”-től…

Csavargó fajta voltam. Valami kicsiség miatt újra szerződést bontottam, megbízást kaptam az aradi színház művészeti igazgatására. Egy gyógyszerész finanszírozta ezt a vállalkozást, tengő-lengő, máshol elhelyezkedni nem tudó, szerencsétlen vidéki színészecskéket kellett heti három szereppel és valami fizetésnek csúfolt bevételi részesedéssel kielégíteni. Négy hónapi reménytelen kísérletezés után visszakéreztem a régi színházhoz, és attól kezdve csak ott játsztam mindaddig, amíg megbolydult, elmebajos törvények ki nem ebrudaltak a színházi életből. De addig mennyi izgalmas kísérletezés, találkozás a világ és saját irodalmunk feladataival… A színpadi eseményeken túl milyen élénk, serkentő, izgalmas kapcsolatban éltünk 1940-ig újságírók, színészek, festők, írók és egyéb „válogatott cigánylegények”. Hajnalig tartó viták, szűnni nem akaró szócsaták, egymás műhelytitkaiba való behatolási szándék, kíváncsiság a rokon szakmabeliek iránt, mind-mind értékes hozzájárulást jelentettek ahhoz, hogy életünk tartalmasabb, fordulatosabb, színesebb legyen. Egyre többet gondolok ezekre az időkre ma, amikor úgy érzem, nem ismerjük egymást eléggé, noha közös célokért, eszményekért vagyunk itt. Nem a „szeressük egymást” szükségét érzem, hanem azt, hogy kavarjuk fel egymást, cseréljük ki véleményünket – ha ugyan van –, idézzük elő azt a vitázó kedvet, aminek hiányában művészi életünk unalomba és közönybe fulladhat.

Közben öt évig néző voltam. Nézője annak a – reméljük – soha vissza nem térő tragédiának, amit a történelem a mi nemzedékünk számára megírt. Ezek az évek állati kegyetlenségükben, azzal a pokoli szenvedéssel, amit az emberiségre zúdítottak, számomra sem jelenthették a párnázott támlásszéket. Ha különleges körülmények folytán el is kerültem azt a sorsot, ami millióké volt, a magam adóját én is megfizettem. Fizettem az idegeimmel, véremmel, szívemmel, szeretetemmel és gyűlöletemmel, egész szenvedélyemmel, ami élő emberré tett. Fizettem öcsém sírjával valahol Ukrajnában, családommal, barátaimmal, és azzal, hogy mikor hazajöttem, már alig voltak tanúi és társai az én egykori életemnek. Elölről kellett kezdeni mindent.

Amikor Svájcban megkaptam Kemény János táviratát, amelynek szövege így szólt: „Svájc. Luzern. Hotel Schiller. Kovács Györgynek. Az állam támogatásával színház lesz Marosvásárhelyen. Szerződtetni akarunk. Várjuk válaszodat a marosvásárhelyi Székely Színházhoz. Kultúrpalota. Barátsággal Kemény János. 1946. február 7.” – természetes, hogy az iránta való bizalom, szeretet, nagyrabecsülés és hála a legrövidebb időn belül visszahozott.

Ebben a színházban kaptam újra hitet, támogatást és erőt a rám bízott feladatok elvégzéséhez. Két országból, sok városból verődött össze az a társulat, amely aztán alig tíz esztendő alatt… országos viszonylatban is igen jelentőssé vált, és általános megbecsülést szerzett magának… Ennek a korszaknak eredményei, megvalósulásai tették lehetővé, hogy egyáltalán felötlött az a gondolat, hogy az ország egyik legkorszerűbb, legpompásabb színházépületét éppen Marosvásárhelyre tervezzék… Ez a színház idejében értette meg, hogy csak akkor teljesítheti maradéktalanul hivatását, ha soha semmilyen kényelmi szempont miatt nem hajlandó a legmagasabbra emelt mércét egy centivel is lejjebb ereszteni…

Amilyen mértékben nőtt a közönség érdeklődése ez iránt a furcsa csodabogár iránt, amit Székely Színháznak hívtak, úgy nőtt az igényük is, és ezzel párhuzamosan a színház csökkenthette az első évek szükségéből fakadó túl sok bemutatóját. Hihető-e, hogy az 1946-47-es évadban 38 bemutatót tartott, rá egy évre már csak 21-et, aztán 12-t, aztán már csak nyolcat, azután hatot, majd négyet és ötöt. Ez nem a lankadás korszaka volt ám, hanem a művészileg legigényesebb, legpompásabb, legérettebb előadások évei…

Bár a mi pályánkon idejében illik megtanulni azt, hogy senki sem pótolhatatlan – mert hiszen színészek születnek, elmúlnak, de a Színház örök –, mégis le kell írni: [Delly Ferenc] korai halála számunkra pótolhatatlan veszteség. Hiányzik nagy színpadi tudása, következetessége, egyenes jelleme, tiszteletet parancsoló művészi magatartása… A Liliomban azt mondják: „Drága fiam, te nem tudtad, az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik”. Delly Ferenc még él…

Szeretném, hogy egykori nagyszerű kollégámról, Andrási Mártonról mondjak néhány szót. És most, hogy pillanatokra felidézem egyik legnagyobb nevettetőnket, elgondolkozom, miért nem a komikusra emlékszem, miért nem a táncos, kacagtató, vidám játszótársra? Nem csak azért, mert alig tegnap történt utolsó fellépésének szomorúságára gondolok. Miért a szívet-lelket összeszorító Marci jut eszembe, aki komikus létére arcunkra fagyasztotta a mosolyt, és egy vele való közös fellépés után órákig jártuk az utcákat, hogy feleletet kapjunk játéka nyomán fakadt nagy kérdéseinkre… Ma már csak a szerepeiben szomorú Andrási Mártonra gondolok: Csehov Sirályának Medvegyenkójára, Bródy Sándor tanítójára és most már örökre felejthetetlen Józsájára, Illyés Gyula Fáklyalángjában…

Amíg éltél, nem engedted, hogy megírják, sem hogy elmondják. Most ments fel a neked tett hallgatási fogadalom alól. Nem tudunk annyi könnyet ejteni, sem annyit visszafojtani, amennyit te, Jánoska [Kemény János – szerk. m.], letöröltél mások arcáról. Ha sokan el is mentek már a tanúk közül, sokan elszállingóztak, még vannak, akik tudják, de már nem elegen, hogy egy embertelen korban mit tettél a nélkülözőkért, megalázottakért, a sokféle színű csillagot viselő bélyeges seregért… Én most annak a Kemény Jánosnak mondok köszönetet, aki egy sokaknak már özönvíz előttinek tűnő korban – pedig csak harmincöt esztendeje – Kolozsváron, a Vasas Otthonban a színpadról leparancsolt, szomorúságukat éneklő komédiásoknak – akik néhanapján szívszorongató bukfencet vetettek, hogy betevő falatjukat biztosíthassák – kosztümöt, díszletet, festéket és pénzt küldtél. Te, az akkori hivatalos színház fizetés nélküli főigazgatója. És amikor küldöttség ment hozzád, hogy ezt megköszönje, fölálltál a bizony nagy hatalmat jelentő főigazgatói bársonyszékből, és azzal a mosollyal, ami te voltál, megtiltottad a hajlongást, a köszönetet, a hálálkodást…

Marosvécsre abban az időben az akkori katonai parancsnokság fészkelte be magát. Te csak albérlő voltál. Mielőtt táborba kerültem „valahol Európában”, a vécsi vár disznóóljában kaptam százegynéhányad magammal „teljes ellátást”. Talán egy hét sem telt el, te Kolozsvárról pár órára hazajöttél Vécsre, megtudtad, hogy mi történt, azonnal intézkedtél, hogy emberhez méltó lakáshoz jussunk… Felejthetetlenül őrzöm azt a pillanatot, mikor a tizenkét órai munka után kimerült, rongyos, fáradt, volt színészt a báró úr és felesége meleg étellel, friss kenyérrel, mézzel és sajttal várta. A Főutcán, a fasiszta világ kellős közepén, akkor is, mint azóta is, azzal a felejthetetlen mosollyal az arcán köszöntötte. Évek múlva, miután már szétoszlottak felettünk a viharfelhők, és hirtelen annyi lett az „ellenálló”, mint csillag az égen, akkor is szó nélkül, nem várva érte késői köszönetet, szemérmesen hallgattál minderről, és még annyi másról, és hallgatnom kellett nekem is, mert így kívántad. Bocsásd meg, ha most mégis elmondtam…

Mikor már gyülekeztek a felhők Európa fölött, egyre többször kaptam meghívásokat számomra sokszor ismeretlen társaságokba, s lassan kezdtem eszmélni, hogy itt nem csak szórakozásról van szó, hanem a világ költői üzennek nekünk, figyelmeztetnek, óvnak. Süketek voltunk. És ostobák. Nem értettük meg őket, csak jóval később. Túl későn.
Egy nap aztán ezt a dobogót is kihúzták a lábam alól, s akkor hosszú-hosszú ideig csak kétszer léptem föl. Egyszer 1942-ben a kolozsvári református templomban Reményik Sándort, másodszor ugyanabban az évben Marosvásárhelyen, a Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Tompa Lászlót szavaltam. 1944 nyarán már „külföldön” szerepeltem. A Bergen Belsen-i koncentrációs tábor lakóinak, szülőföldjükről elhurcolt emberek százainak mondtam a verset éjszakánként…

A lágerélet befejeztével, amikor Svájcban, az engem hosszú ideig vendégül látó országban éltem, szülőföldjükről idejében elmenekülteknek szavaltam Genfben, Zürichben, Caux-sur-Montreux-ban, s nem először, nem is utoljára láttam, éreztem, mi mindent jelent, mi mindent feledtethet az anyanyelv… Mikor hazakerültem, számtalan alkalommal léptem föl szavalóesteken. A pokolból szabadultak, a háború borzalmait túlélők szomjasan itták magukba az itthon újra megtalált szavakat. Amit mindenki csak „megőrzésre” hagyott hátra.

A sokféle nézővel való találkozásaimból gyakran gondolok az egyik legbizarrabbra és legmerészebbre. Nagyváradon, a Palladium cirkusz porondján mondtam József Attilát, Radnótit, Kosztolányit, és másfél órán keresztül még sokakat több mint ezerötszáz hallgatónak, nem is csak egyetlen estén. Nagy részük maradéka és keresője volt harmincezer elhurcoltnak. Öltöző partnereim tigrisek s más négylábúak voltak, de az úrnak milyen szelíd teremtményei az igazi vadállatokhoz képest, akiket hiába kutattam a cirkusz porondjáról. Nem láttam őket. Pedig nem kerültek rács mögé.

A közelmúltban az ország minden tájáról, a világ sok részéből kaptam levelet, üzenetet, köszönetet egy kis csokornyi versért, amely hanglemez formájában sokfelé eljutott. Természetes, hogy örültem neki, mint ahogy mindenki szereti, ha valamilyen munkája kicsit is sikeredik. Visszagondoltam az elmúlt évtizedekre, mikor és hol és hányfelé is álltam egymagam szemben sötét nézőterekről rám villogó szempárokkal, hányszor is mondtam én verset mindaddig, amíg eljutottam odáig, hogy – erről a lemezről – már a versek mondanak engem.

Ritka kivételektől eltekintve, a színész élete az eljátszatlan szerepek összessége. Évtizedek alatt összegyűlt és eljátszott szerepek szép lassan múlttá és emlékké válnak, és az egykor lázas izgalmak észrevétlenül elhagynak minket. Engem legalábbis sokkal inkább foglalkoztattak, talán még ma is kísértenek azok a szerepek, amelyekre vágytam, amelyekre sokszor hónapokig, ha nem évekig készültem valóságban vagy gondolatban, és amelyek ilyen vagy olyan ok miatt nem valósultak meg. És bizony sovány vigasz az, hogy ezekben a szerepekben legalább nem buktam meg, legalább nem végződtek kudarccal…

Tervek, vágyak nélkül ez a mi pályánk elveszti az értelmét. Itt csak annak van igaza, aki jelen van. Ha színész: a színpadon, ha rendező: a színházban, ha énekes: akkor a dallamban, ha táncos: a ritmusban. Lehet erről a pályáról beszélni, locsogni, lehet ócsárolni vagy dicsérni, itt csak addig létezünk valóságosan, amíg közvetlen kapcsolatunk van a nézővel.

Sablonos kérdés: mit csinálna, ha újrakezdhetné az életét? Marcel Achard erre azt válaszolta: ugyanúgy csinálnám, mint eddig, csak középen választanám a hajamat. A mi szűkebb tájainkon effajta válasz cinikusnak tűnhetik. Ezért igyekszem másként megfogalmazni. Nem élhetnék másként, mert az élet egy, oszthatatlan és megismételhetetlen. Ha a film nyelvén akarnám érzékeltetni, azt mondanám: itt vagy nincs próbafelvétel, vagy minden pillanat az…

Igyekszem elkerülni, hogy eljátszott szerepeimről beszéljek. Valahol biztosan őrzöm őket, múlt időben, álmaimban időnként felbukkannak, de a temetők csendjét, ahol örök álmukat alusszák, ne bolygassuk meg. Még akkor is visszahozhatatlanul múlttá válnak, ha annyira szívemhez nőtt is egyik-másik, mint a Kispolgárok Tyetyerevje. Láttam valaha ezt az embert? Ismertem? Hol ragadtak belém az elesett, minden jó szándéka ellenére is kátyúba jutott értelmiségi keserves, de mégis lázongó, már mindenről lemondott, de mégis minden szavával nyugtalanító figurájának vonásai? Ismertem, Nem egyetlen ember volt, akit életre hívtam. Kezdő éveim éjszakákat kergető csavargásai közben hányszor láttam Kolozsváron vagy Budapesten, Nagyváradon vagy máshol, kopott, ócska, egyetlen ruhájában, utolsó garasával a virslis-bódé előtt állni egy-egy Tyetyerevet…

Múlt esztendő utolsó napjaiban itt jár Marosvásárhelyen [Toma Caragiu]. Egy kétórás előadóestjében megmutatta mindazt, amit ezen a pályán sem megtanulni, sem tanítani nem lehet. A szellem, a tehetség, a virtuozitás, a tökéletes mesterségbeli tudás milyen csodálatos keveréke! Toma Caragiu. Számtalan színpadi szerepében láttam, filmjeiből, tévé-adásokból ismertem talán húsz esztendő óta. Mégis milyen nagyszerű élmény volt lebilincselve nézni, hallgatni szikrázó humorát, rögtönzéseit, emberismeretét, amit mind belesűrített előadásának első részébe. Árasztotta magából az élet dinamizmusát, két kézzel ajándékozott meg mindnyájunkat a nevetés áldott kincsével. Régen ismertük egymást, ezért a szünetben bementem az öltözőjébe, hogy megölelhessem és megköszönhessem neki, hogy elhozta műsorát hozzánk is. Csak az igazán kiválasztottak pirulós szófukarságával fogadta a gratulációt…
Néhány hét múlva pedig megtette a legrövidebb utat a leghosszabb éjszakába…

Anyám. Mindenkijét elvesztette: szüleit, testvéreit, férjét, egyik gyönyörű fiát gyógyíthatatlan betegségben, mikor az még csak huszonegy éves volt, másikat huszonhat esztendős korában, a második világháborúban. Maradtunk ketten, együtt csináltuk végig a poklot… Egy sötét, esős délután ott ültem az ágya szélén, szelíd volt, mosolygó és teljesen váratlanul egy esküt csalt ki tőlem. „Ha már nem leszek – mondta –, ne tétess követ a síromra, maradjon jeltelen. Hagyjatok szabadon!… Mindig el akarok menni hozzátok, mikor szükség lesz rám. Ne nyomja kő a csontjaimat… Veletek akarok lenni…”

Hagyjatok szabadon! Soha ezt a két szavát nem fogom elfelejteni. Milyen mélyről buggyant fel összetöpörödött kis testéből ez a legdrágább szó… Itt született, nagyapja, négy fivérével részt vett a 48-as szabadságharcban, egyikük Kossuth-koszorút is kapott. Szülei szegények voltak, soha nem kötötte őket semmi sehová. Mikor eljött az ideje, összeszedegették a pereputtyukat, s mentek oda, ahol valami megélhetés akadt. Ezek az ő régi és gyerekkori élményei tartogatták számomra utolsó két szavát: hagyjatok szabadon!

S mit tudok az én komoly, szép apámról, akinek szintén csak beteljesületlen vágyai voltak. Egyszer beszélt róla nekem is, de hát az olyan hihetetlenül régen volt. Újságíró szeretett volna lenni, és mindig mással foglalkozott, csak azzal nem. Mindig belekezdett valamibe, és mindig tönkrement. Aztán talpra állt, s újra csak csődbe jutott…

Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszmélek rá, hogy hiszen én mindezekről soha senkinek nem beszéltem… Milyen vallomásokat kínoz ki belőlem is az írás, hogy az egykori gyermek legmélyebben elásott titkait is felszínre hozza?… A mi pályánkon… csak villanások vannak. Ha jól emlékszem, Peter Brook mondja valahol: „Színész az, aki vállalja, hogy az igazság bár egy másodpercre átvillanjon rajta.” A mi színészéletünk azért olyan csonka, mert mi darabokra tördelve mindig szétosztjuk magunkat. Minden új szereppel kiborítjuk a lelkünket, kihasítunk egy darabot egyetlen magunkból, amin életünk talán sokat faragott, és ami bizony fájdalmas folyamat, s a végén, miután a szereptől elváltunk – mindegy, hogy mi lettünk hűtlenek hozzá, vagy ő hagyott el minket – ott maradunk kihűlve, kifosztva, üresen. Amíg a szerepet formáljuk, keressük, alakítjuk, álmodunk vele, addig a legizgalmasabb minden létező, általam ismert mesterségnél. Mikor már ott tartunk, hogy esténként eljátsszuk, az már technika, professzionalizmus. Foglalkozás. Kenyérkereset…

A mesterségünket pedig akkor fogjuk igazán érteni, amikor a legritkább, legszebb színpadi pillanatok után szívszorító csend lesz a nézőtéren. A XX. században élünk, ez amúgy is a taps százada, mi már nem azt kérjük a közönségtől, hogy „applaudite”, hanem ennél sokkal többet. Amit Örkény István így fogalmazott meg: „Próbáld megtanulni, ami egy másik ember sorsából megtanulható.”

Forrás: A Hét évkönyve, 1978. Haza, szülőföld, nemzetiség. Bukarest.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ