Volt egyszer egy erdei kicsi házikó. Egyik este esőcseppek koppantak az ablakpárkányon. A kopogás felerősödött, s közben fütyült a szél. Így dalolt az ősz, teli torokkal zengve furcsán félelmetes, mégis oly szép dalát.
Bezzeg Peti apjának, aki író, ez nem jelentett mást, mint egy jó ötletet. Ilyenkor nem hall, nem lát, csak álomképeinek suttogásait hallgatja, néha hajnalig, ha kell, csak azoknak engedelmeskedik. Máskor elmélyülten magába roskad, piszmog, arcára az öröm vagy a bánat, fény vagy árnyékok sora telepszik. Szinte sugárzik, ha egy-egy ötletre lel, majd amikor összeáll előtte néhány kép, jelenetszerű villanásokkal, ismerős, ismeretlen alakokkal, színek, hangok, illatok jönnek, látomások sora fut át agyán, és amit ha gyorsan jegyezni tud, hát nincs nagyobb öröm annál amikor végre megszületik a történet.
Most is fogta a jegyzeteit, anélkül, hogy Petire, vagy Apóra nézett volna, ennyit mondott:
– A padlásszobában leszek! – s már ott sem volt, szinte futólépésben hagyta el a helyiséget.
– Apó és Peti összenéztek, és alighogy elhaltak azok a zajok, amelyeket az íróember okozott fölfelé tartva a lépcsőn, Apó így szólt:
– Hát a két manó történetét hallottad-e?
– Nem, mondd el Apó! Ugye nem vagyok még nagy a mesékhez? Ugye?
– Úgy van Peti, az ember soha nem elég nagy a mesékhez. Akkor ide figyelj: – Élt egyszer réges-régen egy erdőben két kicsi manó. Egyik nap, amikor éppen az erdőt járták, találkoztak egy emberrel. Olyan hirtelen futottak össze, hogy nem maradt idejük elbújni. Észre is vette az ember őket nyomban.
– Mit csinált velük, Apó? – szólt közbe türelmetlenül Peti. – Nem lépett véletlenül rájuk?
Apó mosolyogva nemet intett. Köhintett egyet, majd pipájáért nyúlt. Gyakorlott mozdulatokkal, csöppet sem sietősen tömte meg, majd meggyújtotta, aztán így folytatta:
– Nem, nem lépett rájuk, hanem lehajolt, fölvette őket, és a tenyerébe helyezve, nézegetni kezdte az aprónépet.
– Eressz szabadon minket. – mondták. – Ha megteszed, nagy írót csinálunk belőled.
– Ugyan! – nevetett az ember. – Ti csináltok belőlem nagy írót? Hogyan?
– Írjál rólunk, s a többit meglátod.
– Ki hinné el ezt nekem? – kérdezte kétkedve az ember és óvatosan a földre helyezte a két csöppséget.
– Írjál rólunk, és a többit meglátod… – mondták kórusban a manók.
– Hm – mondta az ember. – Lehet, hogy megbolondultam!? Manók pedig nincsenek! Csak képzelődtem! – gondolta, majd legyintett és gondolataiba merülve az ember egyszeriben tovább sétált. Vissza se nézett, úgy ment el. Nagyot nézett a két kicsi manó.
– Köd előtte, köd utána! – mondták szinte egyszerre.
Ennyi volt, itt a vége, aki nem hiszi, járjon utána.
– De Apó, na! Ez milyen mese volt? – szólalt meg Peti. – Hová lett a két kis manó? Nagy író lett az emberből?
– Ejnye, Peti fiam! – mondta Apó, és kivette szájából a pipát. – Gondolkozz, a mese folytatása már tőled is függ. Ha akarod, persze. Ha meg nem, akkor hagyod a manókat, hagyod az embert is elmenni.
Peti azon az este nem tudott elaludni. Egész éjjel csak forgolódott a meleg takaró alatt és a mese folytatásán jártatta az eszét. Annyira el volt foglalva a két manócskával, azt se vette észre, hogy a padlásszobából lehallatszanak apjának súlyos léptei, már szinte nyög is, nyikorog is az egész padló. És Apó is horkolásba fogott mellette.
A kisfiú hát egész éjjel gondolkodott. Hajnalban, egészen korán ébredt, no, nem a kakaskukorékolástól, hanem attól az ütemes, nyikorgó zajtól, amit apja ültetett a bíborban fürdő virradatba, amint lefelé lépkedett a falépcsőn. Haja kócos volt, karikás szemeiben pedig öröm csillogott. Peti nagyon furcsán kezdte érezni magát. Nem a nagy köteg, a teleírt papírköteg miatt, amit apja hóna alatt szorongatott, hanem attól az apróságtól, ami apjának feje búbján, az összekuszált hajtincsek között látott: egy borsónyi, kicsiny, piros sapkától. A meséből! Álmaiból…

De azon a szép és csípős őszutói reggelen más valami is történt.
Valahol az erdőben, elindult két kicsi manó, hogy visszaszerezzenek egy sapkát. Az erdei házikó fele tartottak sietősen.