A tegnap délután /március 22-én – szerk. m. / hóban, jégben, olvadásban jó sokat kutyagoltam az Olt melletti réteken, mintha csak tavasz elé bandukoltam volna, kérve, rimánkodva, hogy ha már az első napját is elhagytuk, akkor legalább közeledjen felénk és hagyja már abba ezt a vissza-vissza térő havazást. És amint mentem-mendegéltem, kisebb-nagyobb pocsolyákon, hóolvadásból származó tócsákon, vízzel teli árkokon vagy éppen kisebb hófúvásokon vágva át, fülhallgatón hallgattam a rádiót, amint a riporter arról beszélt, hogy egyes romániai Duna-szakaszokon korlátozzák vagy lassítják a hajóforgalmat, a hullámkeltést akarva így megakadályozni, mert a folyam elérte a védőgátak szintjét. És közben eszembe jutott, hogy talán nem véletlenül látok-hallok-észlelek oly sok mindent a vízről, hisz éppen a Víz Világnapján találkozom megannyi formájával. Amint kiértem az Olt mellé, eszembe jutott idei jelmondata is: Védd természetesen! De amilyen egyszerű és lényegre tapintó ez a két szó, olyannyira bonyolult következményekkel járhat a figyelembe nem vételük – morfondíroztam magamban, hiszen itt az élő példa, maga az Olt. Lehet annak vagy három évtizede, de talán még több is, hogy Csíkdánfalvától Tusnádig, tehát Felcsíktól Alcsíkig a folyót gyakorlatilag kiegyenesítették, a természet megteremtette kanyarulatokat mind kivágták, mondván, ha a tavaszi áradások megszűnnek, akkor jóval nagyobb lesz a mezőgazdasági termőterület, amit majd be lehet ültetni ezzel meg amazzal. És mi történt? A megszabályozott Oltban mind a négy évszakban gyorsabban kezdett áramlani a víz, következésképpen megszűntek azok a talajvíz-rétegeket szabályozó visszahatások, amelyek adott szinten tartották a víztartalékokat, és ennek egyenes következménye az lett, hogy néhány esztendő alatt eltűntek az Olt menti borvízek, amelyekre olyan büszke volt minden falu és ahonnan, különösképpen nyáridőben, hordták az innivalót a mezőn dolgozók. És eltelt még néhány esztendő, majd megjelentek a tőzegtüzek: az árterületek addig nedves tőzeglápjai kiszáradtak és már a legkisebb szikrától is lángra lobbantak, hogy a tűz, a mélyebb rétegekbe hatolva, olyan hónapokon át tartó füstölgést okozzon, amely Csíkszereda légterébe is bevonult, a tűzoltók pedig egész egyszerűen tehetetlenek voltak ellenük. Az erőltetett iparosítás, az ipari szennyvizek elpusztították a halállományt és noha az ember azt gondolná, hogy a gyárak felszámolásával ez a szennyezés is eltűnt és újból megjelennek a halak, kiderült, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Mivel már nincsenek kanyarok, lomha vagy álló vizek, gübbenők, ahogyan erre fele mondják, a halaknak nincs ahol szaporodniuk, hiába is térnek vissza, mert a gyors lefolyás egész egyszerűen megszünteti az ikralerakási és szaporodási lehetőségüket. És mi történt a hatalmas mezőgazdasági termésátlagokkal, amelyeket innen, az ármentesített területekről kellett volna betakarítani? Alig fél évtizedre rá, ahogyan azokat felszántották, előre tört a nád és birtokába vett mindent, immár senki-semmire nem használja a földeket, az egykori réteket már kaszálni sem lehet, a nádasokat pedig rendszeresen gyújtogatják, elpusztítva a rovarvilágot. Igen, minderre gondoltam a tegnap, az Olt mentén bandukolva, miközben eszembe jutott, hogy lám csak milyen fontos, milyen lényeges a Védd természetesen! jelmondat és annak bármiféle vonatkozása szerte az országban. Hiszen ha a vízzel, és általában a föld erőforrásaival nem gazdálkodunk a természet kialakította törvények szerint, ha nem gondoljuk meg, hogy hosszú távon milyen következményekkel járhatnak az emberi beavatkozások, akkor bizony alaposan megjárjuk. Legyünk tehát inkább zöldek, még akkor is, ha az idén, a március végi havazások fehérségében, ez a szín oly nehezen akar megjelenni!

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2018. március 23.