Volt egyszer nem is oly régen, egy hatalmas erdőrengeteg. Annak közepén egy akkora nagy hegy meredt az ég felé, hogy teteje már a csillagokat szurkálta. A hegyoldalban volt barlang is, abban pedig lakott egy öreg sárkány.
Annyira vén volt már, hogy bőre is ezer ráncban állt. Mozogni sem tudott úgy, mint régen, akkor, amikor még királykisasszonyokat rabolgatott, így hát reggeltől estig barlangjában feküdt, s mivel jobb híján mással az időt elverni nem tudta, hát mérges bogyókat rágcsálgatott.
Ki is használták ezt az emberek. Akinek kedve úgy tartotta, annyit kellett tegyen, hogy az öreg sárkány elé merészkedett, és aztán kezdődhetett a nemulass: mint ahogyan az eb ugratja a nyulat! Annyit bosszantották, ki ezzel, ki azzal, hogy azt hallgatni is már elég sok volt készakarattal.
De egyszer egy szép napon, gondolt egyet az öreg sárkány: ha ismét jönnek az emberek őt ugratni, hát ő készen áll! Úgy megijeszti őket, hogy jobb se kell más – gondolta. Nem tűrheti, hogy tovább csúfolják. Összeszedi minden erejét-velejét, de tudományát se hagyja parlagon, – vagyis barlangban heverni. Bizony tüzet fog okádni a csúfolódókra, csak úgy, ősi szokás szerint, legyőzhetetlen sárkánymódra.
Jöttek is az emberek úgy, mint máskor. Ki innen, ki onnan, sokan seregestől, szolgálóstól, olyan országokból is, hogy azokról aztán senki nem hallott eddig.
Szép számmal összegyűltek a sárkány körül: vitézek, daliák, messzi földekről jött lovagok és kalandorok, mind aki csak élt és mozgott, mert a sárkányt bosszantani, erre fele ez már megszokott dolog.
Erre várt csak a sárkány: Hopp! – kiáltotta.
Aztán levegőt szippantott hatalmas tüdejébe, szívta a levegőt, szívta, míg nem olyan lett már, mint egy óriási varangyosbéka. De akkor sem állt meg. Csak szívta, szívta a levegőt, teste pedig csak nőttön – nőtt, s hát egyszer csak hirtelen kipukkant.
Ha az öreg sárkány ki nem pukkant volna, az én mesém is egy kicsit tovább tartott volna.