Hargitai böngészde (24): Ki forgatja a történelem kerekét?
A Hargita Népében lezárult a székely többségű Hargita megye és intézményei létrehozása fél évszázados évfordulójára indított emlékező cikksorozat. A lap keddi, 2018.március 27-i számában látott napvilágot az az interjú, melyet a sorozat gondozója, Daczó Katalin készített Novák Csaba Zoltán történész-szenátorral, a korszak alapos ismerőjével. Beszélgetésükből idézünk jellemző részleteket.
– Hogyan kezdődött az ország 1968-as közigazgatási átszervezése és miért volt rá szükség?
– 1967-68 nagy lendülettel készültek Románia területi átrendezésére, csöppet sem titkolt szándékkal. Ennek megvolt mind a maga propaganda, mind a gazdasági-politikai- társadalmi háttere is.A kommunista párt, háború utáni hatalomátvétele után egy szovjet ország-modellt adaptált és politikai, kulturális és társadalmi berendezkedését ennek alapján működtette. Gazdasági, területrendezési szempontból a modell egyik területi egysége az úgynevezett tartomány volt, az akkori koncepció szerint pedig a különböző tartományokat, azok központját kellett minden áron erősíteni, a gazdaság motorjának tartott ipart helyi szinten ott beindítani. Románia is ezt a modellt választotta 1950-ben és az addigi, két világháború közötti megyék helyett létrejöttek a tartományok. Az 1960-as évek közepétől viszont, már mutatkoztak annak jelei, hogy valamiképpen szakítanának a szovjet örökséggel. Nem is csak politikai-ideológiai megfontolásból –ami részlegesen közben megtörtént – hanem, mert az akkori vezetés szerint a tartományi rendszer gazdaságilag egyenlőtlenségeket eredményezett. Egy-egy tartomány túl nagy területet ölelt fel, a remélt társadalmi-szociális felzárkózás, iparfejlődés pedig általában csak a tartományközpontokban valósult meg. Az egykori Magyar Autonóm Tartomány esetében is ez történt: Marosvásárhelyen és szűkebb környezetében történtek kisebb volumenű gazdasági beruházások, viszont az úgynevezett „rajoni” részek, a tartomány dél-keleti felét, például Csík- és Gyergyó-rajonokat, szinte teljesen elkerülték a beruházások. A tartományokon belül is kialakult egyfajta egyenlőtlenség, úgynevezett centrum–periféria viszonyrendszer, ami országos szintű jelenség volt, az országos pártvezetés pedig ezzel próbált szakítani.
A közigazgatási átszervezés bevallott célja tehát egyfajta, gazdasági szempontból kisebb struktúrák létrehozása, a fejlődési egyenlőtlenségek eltörlése és Románia elmaradottabb régióinak felzárkóztatása volt. Véleményem szerint azonban létezett egy politikai háttere is: a tartományokban Gheorghiu-Dej idején kialakult bizonyos állandósult politikai elit, tartományi szinttől lefele, egészen a rajonokig, és szerintem, az átszervezés hátterében részben a régi elit lecserélése állhatott. Azokban a megyékben, amelyeket történészként megvizsgáltunk, az átszervezéssel akár hatvan-hetven százalékos elitcsere is lezajlott. Emellett konszolidálni kellett a Ceaușescu-rendszernek egy újfajta arculatát, koncepcióját, amit a megyésítés, mint politikai elgondolás végül is megoldott.
– Milyen hatással volt a közigazgatási átszervezés a romániai magyarság helyzetére?
– Az átszervezés sok szempontból kihatott a romániai magyarságra. Egyrészt gazdasági szempontból, hiszen a Magyar Autonóm Tartományon belül is léteztek társadalmi-gazdasági különbségek, leszakadások, szétfejlődések. Csakhogy a tartományi rendszerben kialakult a kisebbségpolitikának, a nemzetiségpolitikának bizonyos terepe, tehát mindenki tudta, melyek voltak Erdélyben azok a tartományok, ahol a magyarság nagyobb arányban volt jelen, és ezekben bizonyos százalékban magyar vezetők voltak . Ugyanakkor létezett egy kiemelt tartományunk, a Magyar Autonóm Tartomány, ami 1960-ban szűnt meg, akkor szervezték át Maros Magyar Autonóm Tartománnyá, és ez a tartomány a nemzetiségpolitikának is egyik lényeges pontját magában hordozta, azáltal, hogy egy speciális nemzetiségi tartalommal és küldetéssel bíró tartomány volt. Attól a perctől kezdve, amikor e sajátosságai megszűntek, azonnal felmerült a kérdés, hogy az új megyei struktúrákban miként fogják a nemzetiségi kérdést rendezni. A magyarok szempontjából tehát szerintem nagyon is fontos volt, hogy létrehoznak-e egyáltalán olyan megyei struktúrákat Erdély szintjén, melyekben többségben lesz a magyarság, vagy úgy alakítják ki azokat, hogy tényleges kisebbségként próbálják majd kordában tartani. Ez kevésbé volt kiélezett kérdés Belső-Erdélyben, a Partiumban vagy a Bánságban, viszont tömb magyar lakosságú Székelyföld esetében nagyon is fontos szempont volt, iként osztják fel, hogyan vágják szét az egykori Maros-Magyar Autonóm Tartományt, illetve, a létrejövő megyékben milyen kulturális identitást megőrző intézményeket engedélyeznek. Az átszervezésnek emellett volt egy gazdasági kihatása is: Székelyföld gazdasági szempontból periférikus térségnek számított, ezért fölmerült az is: lesznek-e ott beruházások, ha igen, milyen típusúak. Ilyen szempontból tehát nemzetiségi színezete is volt a problémának.
– Konkrétan miként osztották fel a Maros-Magyar Autonóm Tartományt?
– Erre több javaslat is született. Kezdetben megalakult egy központi tervezőbizottság, majd létrejöttek ennek a helyi, a tartományi szervei, amelyek helyi szakemberekből állván, különböző véleményeket fogalmaztak meg, különböző variánsokat dolgoztak ki. Kovászna megye esetében már tudjuk, hogy több mint tíz lehetséges megoldás került forgalomba, térképeket is publikáltunk erről az Újjászületés című könyvünkben (bibliográfiai adat?). A már említett helyi szervek felküldték a javaslataikat Bukarestbe, és ott az akkori bizottság a politikai elittel közösen kidolgozott egy kezdeti tervet, amely során a Magyar Autonóm Tartományt két részre osztották volna. Lett volna egy nagy Udvarhely-Csík megye, amely az első tervek alapján magába foglalta volna Háromszéket is, a marosszéki részt pedig egy úgynevezett Maros megyéhez csatolták volna. A brassói párt-lobbi azonban megpróbálta elérni azt, hogy Háromszék a nagy Udvarhely-Csík megyéből kikerüljön, és Brassónál maradjon. Ettől kezdve, amikor ez a tervezet nyilvánosságra került, országos szintű vita kezdődött. A párt engedélyezte, – az 1950-es évektől eltérően – , hogy a helyi pártvezetés valamilyen szinten véleményt nyilvánítson, és arra is akad példa országos szinten, hogy e javaslatok, viták nyomán némi módosítások is születtek. Tehát lett volna egy Udvarhely-Csík megye Csíkszereda központtal, de akkor Háromszék kérdése váltotta ki azt a fajta politikai vihart, ami nagyon érdekes és később meghatározó volt. Különböző mozgások indultak be, és kialakult egy olyan helyi háromszéki lobbi is, ami az egykori Háromszék megye visszaalakítására irányult.
– Úgy is fogalmazott a könyvében, hogy ez egyfajta „ellenállási mozgalom” volt. Kovászna megyében ez mit jelentett, miben különbözött a Hargita megyeitől?
– Így van, ellenállási mozgalom volt, csak két különböző típusú: az egyik, ami Csíkszeredában történt, ahol tömegdemonstrációra is került sor, inkább belső érdekellentét volt a megye különböző települései között. Volt viszont egy másfajta ellenállás, amit úgymond a párt engedélyezett, hogy községi szinten megvitassanak helyzeteket, és netán belső népszavazást is tartsanak. Amikor a brassói lobbiról beszéltem, hogy Brassó megpróbálta Háromszéket magánál tartani, akkor a kezdetekkor különböző intézményekben hívtak össze gyűléseket, és azokon olyan kiáltványszerű szövegeket fogadtattak el, melyekben a munkaközösség kijelentette, hogy ide vagy oda szeretne tartozni. Erre beindult egy ellenreakció Háromszék megyében. Később meg is találtuk ezek nyomát Bukarestben. Sokat nyomott a latban az is, hogy különböző tartományokból hány kérés érkezett be a pártvezetéshez. Székelyföld ebben az élen járt, erről is létezik statisztikánk: bizonyos székelyföldi településekről több tucat kérés futott be a vezetőséghez, tehát Bukarest láthatta, hogy az ott élő embereket élénken foglalkoztatja ez a kérdés. Én azt gondolom, hogy ez is közrejátszott abban, hogy később részleges kompromisszum született ez ügyben.
– Kovászna megyét illetően találtak dokumentumot erről az ellenállási mozgalomról. Hargita megye esetében találtak-e írott forrást a csíkszeredai tüntetésre vonatkozóan?
– A mai Hargita megye területéről is több kérés futott be akkoriban a pártvezetéshez. A legismertebb vita a jövendőbeli Hargita megye székhelyének kérdése körül alakult ki. Én úgy fogalmaznék, hogy a csíkszeredai tüntetés inkább egy lokális célt szolgált. Itt nem a Székelyföld kérdéséről volt szó, hanem arról, hogy a csíkszeredai politikai és értelmiségi elit szerintem hangsúlyosabban és bátrabban tudta megfogalmazni az igényeit, mint lehetséges vetélytársai. Viszont azért beszéltem korábban két típusú ellenállásról, mert létezett egy régió, amely arra tett kísérletet, hogy egy adott térség ne kerüljön egy román többségű régióhoz, illetve volt egy másik, ami a pártakarattal szembeni ellenállásként értelmezhető. Persze, a két település közötti konfliktusnak létezik egy történelmi háttere is. Én, aki Udvarhelyen jártam iskolába, érzékeltem és tapasztaltam ezt is, de szerencsére, ez már nem annyira meghatározó… Amikor kiderült, hogy mégsem lesz nagy Udvarhely-Csík megye, akkor már földrajzilag nem Csíkszereda lett volna a terület központja, és Udvarhely tűnt a pártvezetés számára egy pillanatig a jobb megoldásnak. Én azt hiszem, ebben Fazekas János is szerepet játszott.
Székelyföld esetében ugyanakkor van még egy érdekes dolog, amire nagyon oda kell figyelni, amikor a különböző régiók közötti ellentétekről beszélünk: amíg a Magyar Autonóm Tartományhoz tartozott a Székelyföld, Marosvásárhely volt a tartományi központ, de létezett egy alsóbb közigazgatási szint, a rajon. A rajonok többé-kevésbé a széki beosztást követték. Viszont a megyéknél egyértelmű volt, hogy nem lesznek alattuk rajonok, és végül a közigazgatási szempontból szétaprózott Székelyföldet kellett egy megyébe gyúrni, amiben mindenkinek megvolt a saját érdeke és elvárása.
Mi a csíkszeredai zavargásnak a jegyzőkönyvét is megtaláltuk, szekuritátés jelentések is születtek a hangulatról, illetve, most már tudjuk azt is, hogy létezett egy tömegtüntetés, ennek lecsillapítása végett csíkszeredai küldöttség utazott Bukarestbe, és Ceaușescu megszakítva a nagy nemzetgyűlés munkálatait, találkozott ezzel a küldöttséggel. Ennek is van történelmi nyoma, készült egy gyorsírásos jegyzőkönyv, amiről maradt egy átirat és ezt megtaláltam a Bukaresti Központi Levéltárban, és publikáltam is az elmúlt években.
– Mi lett a hivatalos eredmény, mit nyertek, ha nyertek, mit vesztettek, ha vesztettek?
– A politikai viharnak, vitáknak az lett az eredménye, hogy az akkori Székelyföldet három megyéhez osztották szét. Megalakult Hargita és Kovászna megye, Marosszék pedig, Marosvásárhellyel egy román többségű vidékhez került. Érdekes, hogy olyan megye-neveket választottak, amelyek eltértek a régi megnevezéstől, de mindenképpen a térséghez köthetőek. Úgy látom, hogy valójában ekkor szűnt meg az a lehetőség, hogy a székelység, a székely magyarság egyetlen közigazgatási egységbe tartozzon, és valamiféle szinten közösségként működhessen. Az osztrák–magyar időktől kezdve a Magyar Autonóm Tartomány volt az egyetlen időszak, amikor megtörtént, hogy a Székelyföld egyetlen közigazgatási egységhez tartozzon. Ez a lehetőség megszűnt, azzal együtt, hogy ebből az egységből egy esetleges egységes politikai és kulturális elit eresszen gyökeret. Minden megyének megvoltak a saját politikai és gazdasági érdekei, külön kulturális centrumokat alakítottak. Megszűnt az is, hogy a nemzetiségi kérdést egy speciális, kollektív térségként kezeljék, és az itt élő magyarságot ennek jegyében egy adminisztratív egységbe helyezzék. Különben ez már 1960-ban megszűnt. Ugyanakkor én ezt egyfajta kompromisszumos döntésnek tartom a párt részéről, ne hallgassuk el a pozitívumokat sem. Először is, a háromszékieknek sikerült elérniük azt, hogy nem kerültek Brassó megyéhez, ez pedig nagyon fontos olyan szempontból, hogy most Sepsiszentgyörgy ma olyan, amilyen. Ha nem így alakul, Brassó már rég beszippantotta volt Szentgyörgyöt, egyfajta gazdasági perifériaként, ami kisebbségi szempontú következményekkel is járt volna. Másodszor, a román többségű megyék között megalakult két magyar többségű megye, miközben a marosszéki magyarság elveszítette az etnikai többségét a saját megyéjén belül, és innen kezdve a mi mentális térképünkből is kiesett Marosszék a székelység térképéről. Pozitívumnak tartom továbbá, hogy Székelyföldön, Kovászna és Hargita megyében is, saját kulturális és gazdasági intézmények épültek, és bár a szocialista rendszer közben kudarcba fulladt, mindenképpen létezett egy felzárkóztatási kísérlet a hatvanas években. Ki merem jelenti, hogy az 1940-1944 közötti időszakot leszámítva, korábban sem igazán volt ekkora volumenű gazdasági beruházás Székelyföldön. Itt nem a minőségről beszélünk, mert jól ismerjük a végeredményt, de tény, hogy volt egy nagy volumenű ipari beruházás. Erről is készültek – főleg Háromszék esetében – statisztikai kimutatások.
Székelyföld elmaradt például a Dél-Romániai beruházásokhoz képest, de mindenképpen a korábbi időszakokat meghaladó, azokat messze túlmutató beruházások érkeztek a térségbe.
– Autonómia szempontjából mit is jelentett az akkori megye? Olyan vélemények is elhangzottak, hogy autonómabb volt, mint a mai megyék.
– Autonómiáról a kommunista pártdiktatúra időszakában nem beszélhetünk, csak olyan értelemben, hogy egy helyi közösség a helyi érdekeket figyelembe véve dönthetett bizonyos kérdésekről. Ez nem történt meg még az ötvenes években sem, de később sem, viszont azt sem mondhatjuk, hogy 1968-tól 1989 végig ugyanolyan rendszer működött. A korábbi időszakban, a hatvanas évek második felében némileg sajátosabb idők jártak. Említettem, hogy a megyésítés egyik alapgondolata az volt, hogy a tartományi egyenlőtlenségeket felszámolja. Hogy minden megyében beruházásokra kerüljön sor. Először feltérképezték, milyen potenciál, lehetőség, meglévő erőforrás létezik az adott megyében, és azt fejlesztették. Ilyen szempontból, aki így emlékszik vissza erre az időszakra, valamennyire autonóm jellegű időszak volt. Akkoriban nagyon sok tervezőcsoport járt Bukarestben, küldték a terveket, és nagyon sokszor igenlő válasz érkezett. Bizonyos mértékig a helyieknek lehetőség adódott, hogy egyfajta jövőképet fogalmazzanak meg. Volt ennek az időszaknak mind gazdasági, mind kulturális szempontból ilyen irányú kifutási lehetősége. Hargita megyéből páldául Pataki Imre nagyon sokszor megfordult Bukarestben, és nagyon sok kérdésben kijárt különböző problémákat.
Ugyanakkor egy kulturális hálózat is létrejött, ami addig nem létezett. Olyan lapok, folyóiratok, színjátszó körök működtek, amiről régen szó se lehetett volna. Ilyen szempontból létezett egy fellendülés e korszakban, s ez különbözött a merev diktatórikus időszaktól.
Az első időszakban, a nyolcvanas évek végéig ugyanakkor magyar nemzetiségű pártvezetőket neveztek ki mindkét megye élére. Általában volt rá lehetőség, hogy egy vezető tisztségében maradva ki tudja építeni azt a kapcsolatot, amit a helyiek és a pártvezető között fenn kell tartani. Szintén a nyolcvanas évek közepéig abszolút magyar többségű irányítás létezett, és így a magyarok részt vehettek a megyéjük irányításában.
– 1989 után többször felvetődött a megyék átszervezésének kérdése. Hogyan látja ezt, szükség van-e rá?Jó ez nekünk?
– Jó csak akkor lehet szerintem, ha a székelyföldi magyarságot kollektív entitásként, saját jogokkal, közigazgatási-kulturális autonóm jogokkal tudjuk bevinni önálló egészként egy új megyébe, vagy pedig ezeket a jogköröket egy speciális státuszú nagyobb régióba. Amíg ez nem történik meg, csak rosszabb lehet a mostani felállásnál, hiszen a jelenlegi helyi közigazgatásban a magyarság a választásokon való részvétele alapján küldötteket állíthat, hogy a hangját hallathassa. Ez egy előnyös helyzet. Előnyös helyzet az is, hogy a megyének megvan a lehetősége sajátos politikát kidolgozni. Amíg nincs erre egy jobb alternatíva, addig szerintem csak rontana a helyzeten minden változás.
Forrás: Hargita Népe, 2018. március 27.
Pusztai Péter rajza