Albert Csilla: Amikor megérkezett az eső

Amikor megérkezett az eső,
már alvadni kezdett a vér a testén.
Szép halottsápadtra mosták a cseppek,
vértől, izzadtságtól gubancos haját
kifésülték, és a szegek szaggatta
sebek rozsdás foltjai a földre csorogtak.

Gyorsan levették, csúszós volt a bőre,
nyitott szeme tele volt az esővel,
most látszott csak, hogy milyen fiatal

Mindenki szaladt az eső elől.
Ő meg feküdt éppoly türelmesen,
ahogyan életében is maradt
ott, ahonnan a többi menekült.

A homlokán kis patakok követték
a tövisek tépte ösvényeket,
csobogva kanyarogtak a bevert orr
lankáin át egészen le az állig.

Mellette ott mosdatta már az ég
a két latort is. Így feküdtek ők.
Alattuk sár, fölöttük meg a menny.

A hegy lábánál – már rég bőrig ázva –
egy férfi dülöngélt hazafelé.
Fel se nézett. Átkozta az esőt.
Meg mindent. Ezt az egész ünnepet.
Hogy otthon majd egy olyan asszony várja,
akinek magyarázkodnia kell,
hogy mért is ilyenkor iszik a cimborákkal.

Már majdnem hazaért, mikor imbolygó lábbal
elcsúszott, s elhasalt egy pocsolyában.
Csak ült ott, az esőben, hahotázva,
majd belefulladt a nagy nevetésbe,
aztán meg a sírásba… Nagysokára
csöndesedett el. Megtörölte az arcát.
Arra gondolt, hogy ki segít neki
szeretni azt is , akit lehetetlen.

2018. március 30.

Szóljon hozzá!