Minden bizonnyal úgy reagál majd a nyájas olvasó, ha megtudja, hogy azon a korai reggelen Los Angelesben a Burzsuj Disznó volt az uticélom, kissé felhúzva homlokizomból az egyik, vagy akár mindkét szemöldökét éppen csak annyira, hogy az fura ívet írjon a szeme fölé, mint ahogyan én is reagáltam, amikor első ízben keveredtem oda – a korpa közé, mondanám stílusosan, csak azért nem teszem, mert nem lenne helyénvaló, a Burzsuj Disznó ugyanis, megtévesztő, és némileg visszataszító hangulatot árasztó neve ellenére egy különleges hely a nagy La La Landben, ahová csak válogatott jóféle népek járnak.

Victor kollégám jut eszembe, a vérbő latin, aki piti kis szélhámos és nagy nőcsábász hírében is állt egyben, viszont ész szempontjából nagyon nem volt sohasem eleresztve, meg egy sztori sok-sok év távlatából, amikor, mint mindenki, aki egy-egy mámoros hétvégén előfordul az East Village-ben, szűkebb pátriámban New York-i tartózkodásaim idején, Victorunk is azonnal sietett elújságolni nekem, hogy szomszédságomban járt. Ujjongva örvendezte el nekem, hogy összeszedett egy lánykát a Union Square-en, ahová pontosan ilyen vadászati célzattal szokott kitanyázni egy doboz szódával, és hogy az illető leánka be is adta a derekát, és elment vele az Istállóba. Akkor használtam én is azt a bizonyos homlokizmomat, hogy kellőképpen jelét adjam meglepetésemnek Victorunk bejelentése kapcsán, és csak ennyit állapítottam meg:
– Óh! Meg vagyok győződve róla, hogy kitörő örömmel vágtatott be … Romantikusabb hely nem lett volna? Egy Burger King? …
– Gondolod, hogy az Istálló nem felel meg egy első randira?
– Hacsak nem kanca az illető…
– Sportbár!
– Óh… így már teljesen érthető. Biztosan odavolt a kedves hölgy a sok tökét vakargató, izzadtan üvöltöző és sörben fürdő alfahím társaságában! – de erről sosem tudtam meg közelebbit, és szerencsére Victort is messze sodorta tőlem a sors a hülyeségeivel és nőügyeivel együtt.

Jól ismertem viszont amúgy az Istállót, és a környékét is az Avenue A-n, a Kövér Buddhát, a Zsugorodó Fejű Ottót, a Szedjél Fel!-t, a Pöttyös Bagolyt, a Nagy Buzi Jégkrémet és a Szőrös Szerzetest is. És a Disznóról is tudtam Los Angelesben, hogy, lényegében Burzsoá, de nekem jobban esik Burzsujnak mondani.

Hollywood Hills takarásában, a híres lakók házainak völgyében, két, turistákkal tömött gócpont között félúton, egy olyan helyen, ahova csak akkor jut el halandó, ha eltévedt vagy ha szánt szándékkal ment oda, mert épp ott lakik, van egy nyúlfarknyi kis hely, egy olyan kis békesziget az áthaladó forgalom közepén – és az átsuhanó autókból épp csak kiszúrhatóan – ahol az ember mintha nem is Los Angelesben lenne, hanem valahol falun, ezért Village-ként is emlegetik, egyedül a hegyről ide tekintgető fehér betűs Hollywood felirat zavarja meg ezt a hatást, és juttatja eszébe az idevetemedettnek, hogy merre is van arccal. Na, ott a Burzsuj Disznó, és nekem oda kellett reggel tízre mennem.

Komoly dolog az, hogy reggel, ébredés után és kávé előtt átvágtasson az ember Los Angelesen, mert azt a híg Starbucksot, amit a szálloda beintéz a szobámba ott tartózkodásaimra, a legtöbb jóindulattal és messziről sem szívesen nevezném kávénak, és csak az tartott életben azon a napsugaras reggeli úton… De ha az embernek elvilághíresült barátai vannak, akit csak hosszas egyeztetések árán láthat mostanság, örül, ha kerül alkalom a találkozásra. Valamelyik világrész valamelyik országának valamelyik repterén a minap vártomban belelapoztam valamilyen fényes lapú magazinba, és onnan úgy értesültem, forgat épp valahol, ezért ért meglepetésként, amikor üzenetet küldött és randit adott a Burzsuj Disznóban, ugyanakkor elmondhatatlan öröm is ez, még az embertelen időpont ellenére is. Volt valami izgatott és titokzatos a röpke írott párbeszédben, elég jól olvasom már az éveink távlatából minden rezdülését, és azt is tudtam, mennyire gyermeki lelkesedéssel képes a legapróbb és legváratlanabb dolgoknak is örülni – ezúttal azonban a titok titok maradt, mert nem igazán tudtam mihez kötni a várható meglepetést, meg az előző napi tizenkét órás repülés nem is sok helyet hagyott az agyamban erre.

Los Angelesben a New York-i időhöz képest három órával vagyunk hátrébb, én viszont Európából érkeztem, ahol a New York-ihoz képest hat órával, Los Angeleshez képest kilenccel voltam előbbre tolva. Így tehát a taxisofőr vidám sztorijaival takartam be magam, mialatt átvágtunk Westwoodon és Beverly Hillsen, és közben megpróbáltam belőni az időzónát is magamnak. Talán a lelkes hallgatósága az oka, de a gyér kora délelőtti forgalom is rásegíthetett a überesnek, hogy valamivel korábban nyitottam be a Disznóba, ahol halkan morajlottak már az asztaloknál kávéillatban, és – minden disznó ellenére – salátástálakkal maguk előtt. Ha annyira ismerném a hírességeket, mint amennyire nem, akkor biztos, izgatottan kapkodnám a fejem a hangulatos kis helyiségben, de így csak megkértem a magas fiút a pultnál, készítsen nekem egy tripla eszpresszót elképesztő gyorsasággal, cukor nélkül, tíz csepp tejjel, mert ez élet-halál kérdése ebben a pillanatban, és kiültem az utcára nyíló terasz ernyője alá a kellemes februári langymeleg napsugaraknak átadva magam. Jól tudják a tömegek látókörén kívülre vágyók, miért van jó helyen ez a Village, mert közvetlen szomszédságában van a legforgalmasabb turisztikai nevezetességeknek, azaz annyira szem előtt, hogy itt senki sem számítana rá bárkivel is szembe menni a jelesebbek közül, ugyanakkor ott van a diszkrét kis csúsztatása is a dolognak, hogy éppen csak két kisutcával van beljebb a népektől, s ez épp elég táv az inkognitóra.

Ez tipikus amerikai dolog: a csordaszellem ugyanis. A turisták, a tömegek mind ugyanoda mennek, ahova mindenki más, ugyanazt nézik, amit mindenki más, s amikor épp nem nézik, akkor a telefonjukba vannak borulva reménytelenül. Semmi esetre sem néz senki semerre máshova, csak ahova mindenki, és senkinek eszébe nem jutna kiszakadni a nyájból, és másfelé legelni, mint a bejáratott útvonalakon. Amerikában ezért hígult fel idejekorán és vékonyodott egyenviseletre mind arcszőrzetben, mind kalapban, mind szűk farmerben, mind kockás ingben, mind nagy almás hátlapú macbookban s egyéb sznobériákban a hipszterizmus. Mert Amerikában a mások se mások, hanem ugyanolyanok, mint a többi más, azaz semennyire se mások. Főleg, hogy a mások is csak akkor érzik jól magukat, ha trend lesz belőlük és a másságukból, s így aztán nehéz az ember fiának hipszternek lenni.

Ilyen eszement badarságok jártak a fejemben a napon, talán el is pilledtem, mikor kedvenc hipszterem, és hónapok óta nem látott barátom mellém nem toppant – egyidőben a pincérrel, akinek azonnal ellágyult a térde, amikor felnézett Brendanra (ugye, emlékszel még, nyájas olvasóm, hogy abban maradtunk anno, hogy ez alatt az álnév alatt fogjuk a mesékben őt emlegetni…), és megkülönböztetett tisztelettel tolta elém a kávét szemét le sem véve a mellettem állóról:
– A lórúgása, uram…
Napszemüvege mögül is láttam, anélkül, hogy felnéztem volna a szemére, hogy homlokizmát használva a jobb szemöldökét megrezzentve néz a pincérre, aki készségesen válaszol is a fel nem tett kérdésre:
– Tripla eszpresszó eredeti Illy kávéból…
– Tudta, hogy egy magyar fickó az Illy? – kérdi Brendan a pincértől rezzenéstelen arccal, mintha éppen a megállapított váltságdíjat jött volna behajtani.
– Illyés… – mammogok magam elé beleszürcsölve a kávéba, mielőtt még meghalnék koffeinhiányban – Honnan tudná?…
– Ó, valóban? Majd megjegyzem… – rebegte a hórihorgas, szépmosolyú fiú. Ezek a suhancok lényegében mind színészaspiránsok itt, Hollywood vonzáskörzetében. Eljönnek LA-be valahonnan az istenháta mögül, és tesznek-vesznek, sertepertélnek, meghallgatásokra járnak, statisztálnak, pincérkednek, és remélik, egyszer majd valaki őket is felfedezi.
– Lórúgás ide is jöhet, sok cukorral – ült le velem szemben a barátom.
– Ó, és nekem hozzon bele egy kis konyakot is. Vagy mellé – mondtam.
– Ti, magyarok a nap bármelyik szakában képesek vagytok inni…
– Bizony. Nem lehet minden nemzet halvérű, mint a kanadai – válaszoltam visszakézből, nem mintha bármit is tudnék rajta kívül a kanadaiakról, hanem mindenkori heccelődéseink felelevenítése céljából, majd magam alatt hátra tolva a székemet felálltam, és intettem, álljon fel ő is újra, és alaposan megölelgettem. Amerikai éveim alatt nem sikerült senkinek sem ennyire hozzám nőnie. Igaz, abban a pillanatban, hogy hozzám nőtt, el is veszítettem, hisz életeink olyan széles ívben váltottak irányt azokban az években, New Yorkban, az East Village-ben, hogy azt egy békés, mezei halandó agyával nehéz felfogni is, nemhogy megélni. Márpedig mi békés, egyszerű, mezei halandók voltunk mindketten. Akkor. Annyi azonban nekem megmaradt, hogy ha előfordul, hogy telefonon hívom – és ezek igazán ritka pillanatok – vagy ő veszi fel a telefont, vagy senki, abban ugyanis kiegyeztünk, hogy ha más válaszol, én nem szólok bele. Mert vannak bizonyos rendek a világban. Rendnek lennie kell. És ebben mindketten egyetértettünk.

Az egyeztető üzenetváltásokból tudtam, rohan valamerre, nagyon kimért az időnk akármennyire is napsugaras is a minden. Arról nem beszélve, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen meglepetése van számomra. Meglepetésekben mindig nagyon jó volt, talán életemben ennyi spontán meghökkenés nem nyakon csíphető, mint ezekre az elmúlt évekre visszanyúló kapcsolatunk idején. Megvártam, míg a pincérfiú eléje is leteszi a lórúgást és visszavonul, majd felkönyököltem az asztalra és az arcába bámultam kérdően.
– Mikor mégy tovább? – kérdezte, mint aki értette a fel nem tett kérdésemet.
– Holnap este – válaszoltam gyorsan, hogy ezzel se sok időt vesztegessünk, hanem bökje ki végre a meglepetést, amit meg is tett. Levette a napszemüvegét, odatolta a kávéscsésze mellé, hátradőlt, és sejtelmesen a szemembe nézve halkan, rekedtesre változtatva a hangját diadalittas arccal kivágta:
– Megtaláltam Monet-t!
Hosszas hatásszünet következett, majd, mintha ennyi izgalom nem lett volna elég egy délelőtti meghitt csevegéshez, hozzátette, mielőtt nagyot kortyolt volna a kávéjába:
– És meg fogsz lepődni!
Igaza lett. Bár, ennyire ne szaladjunk még előre.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék