Van olyan nap, úgy kezdődik, hogy senkit sem értek meg. Pedig irtózatosan igyekszem. Komolyan mondom.
A minap, kora reggel az irodában azt mondja egyik kolléga:
– Hallodé? Lépjél ki ide a kijárathoz, ami bejárat is egyben, mert ott van két kábel. Az egyik vége itt is lóg, a másik a kazánháznál. No, azt kell megnézni jól, mert aztán nehogy valaki azt mondja még, hogy semmit se látunk mi az egészből.

Jó nap ez a mai, gondoltam és rohantam a ki- és bejárathoz. Útközben egy másik kolléga is csatlakozott hozzám.
– Hát, te? – kérdezte.
– Dologidő van! – mondom és rohanok tovább.

Erre kollégám csak úgy futás közben azt mondja, egyszer megetettek vele egy egész ökröt. Nemhogy nem lakott jól ettől, hanem csak felbosszantották ezzel. Szólnia kellett, hogy valaki fogja le ügyesen, különben agyoncsap mindenkit.
Na, ja, mondtam neki rohanás közben, mert el is hiszem ezt!
– Hát mit gondolsz, én hazudok neked? – méltatlankodik, de nem állunk meg, futunk tovább.
– Az az ökör egy papírlapon volt, egy egészen félresikerült rajzocska, semmi nagy, mert ő biza a tehetséget a gyomrán keresztül is felismeri, habár nehezére esett lenyelni, s ha nem iszik meg rá egész este tíz sört, visszajött volna. Mint az az úriember, aki úgy tesz mintha szíve-lelke fölött is főnöke lenne neki, mint aki elé mindenkor gyomorgörcsökkel járul, miképpen bemegy a saját véleményével és kijön az övével. Mer aszongya, mi tudjuk, hogy ők tudják amit tudunk, hogy tudjuk, hogy tudják amit tudni kell. Sőt! Illene tudogatni többet arról, amit mindig is tudtunk, hittünk amiben hinni lehetséges, hogy amit tudtunk mindannyian, az nehogy a nem tudással tévesszük össze tudatlanság végett, jelentsen az abban a pillanatban kétes kérdésekkel tarkított tudományok tárházát, vagy előcsarnokát, mint ahogy befogadtuk a tudást, mint az ismétlések anyját, apját is ha kell, meg egész pereputtyát, mert tudvalevő, hogy ezért tartunk itt ezzel a tudásnak hitt tudogatással, tudva, hogy helyet szorítani a tudálékosságnak, nem a tanulékonytalanságot jelenti, hanem annak ellenkezőjének tükörképét. Nemde? Hisz, aki tud, az vagy tud, vagy nem tud! Ennyire egyszerű a képlet, mondta volt a főnök, és aztán egy hanyag csuklómozdulattal kihessintett az irodából.

Azt mondja nekem, olyan elege van, éppen mint a százéves egérnek. Hát mit mondjon az ember erre? Ha a végén úgyis szárnyas bőregér lesz belőle. Aztán kezdődik minden elölről.
Végül is, mi magunk tehetünk arról, hogy manapság szinte futószalagon gyártják a hülyéket. Isten bizony! Még szét se kell nézünk. És esköszöm neked kolléga, csakis az én szemeimbe bámult. Tudtam, hogy átlát rajtam. Ezért vettem a bátorságot és megkérdeztem, mire gondol.
– Ön most engem olvas, érez és lát, mondtam neki. Önben vagyok, mindig Ön mellett állok! Minden egyes betűvel, szóval és mondattal, szépen lassan, befészkelem magam tudatába. Engedelmével természetesen! Mint illedelmes jó kolléga, jó barát ha kell. Ezért ne vegye zokon, de nem ülök le. Állok is tovább, csak olvasson és érezzen engem. Mint ha így köszönném meg azt a sok jót amit kaptam itt, miként megtűrt engem, úgy vegye. Látja milyen a világ, szinte alig akad egy barát, másról ne is beszéljünk. Pedig lenne miről. Bizony.
– Mivelhogy most éppen Önben vagyok, Ön, ha úgy vesszük az én tudatom egy szeletében leledzik.

Aztán fél szemmel a hatalmas íróasztal felé néztem, valami mozgás volt ott. Képzeld el, a főnök apró csemetéje éppen akkor bújt elő alóla. Észre se vettem, hogy az apróság is ott van. És képzeld el, azt mondja ez a gyermek az apja felé nézve, aki ugye a főnököm, azt mondja:

– Apa, ez a bácsi a könyvtárban lakik? Ha nem, akkor te hülyékkel dolgozol.