Feküdtek egymás mellett, béke volt a lelkükben. Szürküllődött, azaz a sötét átment már estébe. S akkor Malacka énekelni kezdett.
Vadmalacnak nedves lett a szeme az énektől, ettől az egyenes, őszinte hangtól. Amelyikben benne volt az élet, ugyanakkor mérhetetlen mélység – egyszerre és szavak nélkül.
Kibuggyant a könny a szeméből, ösztönösen letörölni akarta. De aztán hagyta. Nemcsak, mert amúgy sem látja senki, hanem, mert hagyni kell, ha egyszer könnyezni kell.
Gyomra körül szorítást érzett, majd összeszorult az egész belseje. Vadmalac zokogott.

Forrás: Lenolaj.hu