Az én szemfüles olvasóim, akik a meséimen nevelkedtek az elmúlt években, minden bizonnyal felkapták a fejüket a megkerült Monet hírére, mert jogosan fordíthatják ezt úgy le, hogy ha Monet megkerült, akkor adott pillanatban el volt veszve, de legalábbis nem tudtunk fellelhetőségének helyéről pontos információt. És a sok, korábban szabadjára eresztett fantázia-futtatásom okán az sem kizárt, hogy most mindenki abban a hiszemben rágja idegesen a körmét, hogy mégiscsak bekövetkezett végre a nagy festményrablás a Copthorne Hotelben Kinga, a kertész és annak ikertestvére együttműködésével, és én pedig éppen arra sertepertéltem, mondjuk a kandalló és a zongora takarásában egy álmatlan éjszakán, míg mások a szálloda saját házi kísértetével voltak elfoglalva s egyéb huncutságokkal. De sajnos, ott még nem tartunk. Monet azonban megkerült, mint erre drága jóbarátom a Burzsuj Disznóban a napcsicsergős reggelen, egy lórúgás közepette egyértelműen rámutatott a hollywoodi dombok aljában, pontosabban, kiderült, hol található éppen az a festmény, amihez némi magyarázattal tartozom, és ehhez egy kis kitérőt kell tennem.

 

Tavaly decemberben láttam Luca Guadagnino filmjét, a „Call Me By Your Name”, azaz „Szólíts a neveden” című produkciót, és miután kiforgatott magamból majd vissza, s újra ki, el kellett könyvelnem, ez az év legmérvadóbb filmje. A film André Aciman 2007-ben megjelent, azonos című regénye alapján készült James Ivory forgatókönyve alapján. Ivory neve merült fel elsőnek a film rendezőjeként, és ő Shia LaBeouf nevével akarta fémjelezni a filmet, aminek forgatására nem került sor végül különféle adminisztratív csúszások miatt. Ekkor került képbe az olasz rendező, aki ismervén az előzményeket, felvetette, hogy Ivoryval társrendezésben készülhessen el a produkció, és természetesen, a James Ivory féle forgatókönyv is ismét terítékre került ezáltal, amit kilenc hónap alatt vetett papírra Aciman regényét feje tetejére állítva, és olyannyira jól sikeredett, hogy a szükséges anyagi források is rendesen összeálltak, amire szükség volt egy kis költségvetésű és szűk körre tervezett művészfilm elkészítéséhez.

Merthogy azt terveztek belőle: egy kis költségvetésű, szűk körben vetítendő, izgalmas művészfilmet, és igazából senkinek meg sem fordult a fejében Hollywood taposómalma. A film egyik francia finanszírozója azonban furcsának találta a kettős rendezést, és emiatt Ivory lemondott a rendezésről Luca Guadagnino javára, és a forgatókönyve jogait teljes egészében eladta a produkciónak. Guadagnino pedig három névvel elő is állt. Timothée Chalamet –t még 2013-ban, New Yorkban ismerte meg, aki a LaGuardián színművészetet tanult épp, Armie Hammerbe pedig bevallása szerint a Facebook film, azaz a „The Social Network”-béli alakítása idején szeretett bele, és Michael Stuhlbargé volt a harmadik név az apa szerepére.

Távol Hollywoodtól készült a film, amelynek története az olasz riviérán játszódik, amit az amerikai filmstúdiókban és helyszíneken könnyedén meg lehetett volna oldani, de szerencsére, a film készítői távol akartak maradni ettől, és az eredeti környezetben kezdődtek el a munkálatok. Guadagnino kicsit csúsztatott is ugyan, hisz a riviéra helyett a lombardiai tájra álmodta a történetet, szűkebb pátriájában, Cremában kezdték el a forgatást 2016 májusában, Milánótól nem messze, de ezt a gyönyörű táj miatt, soha nem fogja senki sem felróni neki. A moscazzanói XVI. századbéli Albergoni kastély volt a filmbéli családi otthon és a forgatás főhelyszíne ezáltal. A film pedig nem a Hollywoodban megszokott tempóban és hangulatban készült, hanem éppen olyan ráérősen és hangulatosan, hogy amellett, hogy a szereplők teljesen otthonosan mozogtak az adott környezetben, az egész stáb közösséggé kovácsolódott a hetek során. Chalamet érkezett Olaszországba leghamarabb, hogy olaszul és zongorázni tanuljon, és mire filmbéli partnere, Armie Hammer megérkezett, már házigazdaként vezethette végig a környéken – mint ahogy a filmben is – kerékpárra szorítkozva.
André Aciman, mint minden író hasonló esetben, aggódott a regényéért, de amikor néhány napot maga is eltölthetett Olaszországban a forgatáson, beleszeretett a szereplőkbe, a stábba, és magába a készülő filmbe is, amelyben ő maga is szerepet kapott, Luca Guadagnino ugyanis egy jelenet erejéig, mint a család látogatója, Acimant is beleszőtte a történetbe. A film elkészülte után maga is úgy nyilatkozott, el sem tudná már más személyekként képzelni a szereplőket, és azt is megállapította, ha valaki a filmet nézi meg elsőként, és csak azt követően vág neki a könyv olvasásának, sokkal könnyebben képes elmerülni a könyv mélységeiben, az érzelmek intenzitásában, egyszóval elfogadta a két alkotás, a könyv és a film összefonódását.

Guadagnino pedig egy mesés világot varázsolt a műből, feladta eredeti ötletét, hogy Sufjan Stevens narrálja a történéseket, ehelyett az időrendi sorrendre hagyatkozott a filmben, és hogy az emlékezés hangulatát még jobban érzékeltesse, ennek megfelelő színvilágot alkalmazott a filmezéshez, melyhez teljes egészében kizárólag 35 milliméteres filmet használtak a kívánt hatás elérése céljából. Guadagnino álomszerű hangulatot teremtett, hisz maga a történet egy emlék, egy emlékezés egy rég elmúlt pillanatra. A filmben a Monet-festményekről jól ismert színek dominálnak: sárga, zöld és világoskék. Ezzel a színharmóniával van átitatva az egész film, szinte a legvégéig. A film dramaturgiailag a legmegfelelőbb helyen ér véget, s a végkifejlet hangulatának megfelelően a nyári ragyogást, az álomszerű pillanatokat és tompa-tarka színeket felváltja a tél, a fehér-fekete és a sötét színek hangulata. Guadagnino nem hagyta a véletlenre a hangulathatás elérését, és olyan operatőrre bízta a munkát, akinek előző alkotásai garanciát jelentettek a „Call Me By Your Name” számára is, Sayombhu Mukdeeprom személyében.

A film azonban nem csak színeiben dolgozza ki a lelkünk legféltettebb zugaiba is mélyen és kegyetlen érzékenységgel behatoló történetet a szemünk előtt kibontakozó vágyról Oliver és Elio között, illetve Elio felnőttéválásáról, hanem zenében és tempójában is. Az alkotók nagy hangsúlyt fektettek a teljes zenei anyag összeállításába, de mindenképp ki kell emelnem Ravel: Hajó az óceánon motívumát, amit André Laplante zongorajátékában hallhatunk a film során, a másik pedig a már említett Sufjan Stevens dalai, akiről imént szót ejtettem, mint akinek neve narrátorként felmerült. Stevenst egy dalra kérték fel, és három dallal állt elő, mikor a készülő film forgatókönyvét elolvasva ihletet kapott. Mindhárom Sufjan Stevens dal beépült a produkcióba.

Ami a film ritmusát illeti, talán, amit legtöbbet hallottam negatívumként emlegetni: lassú, vontatott. Ha mélyebben eltöprengünk rajta, érthető, hogy ha az ember egész napos rohanása után New York zajos utcáiról lép be a moziba megnézni ezt a filmet, vagy akár Londonban, Rómában vagy Budapesten, óhatatlanul azt fogja érezni, megállt az idő, vagy legalábbis lényegesen lelassult. Ezt a lassúságot talán a lombardiai kisvárosban nem annyira érzékelik, és főleg 1983-ban, amikor a film története játszódik, nem érzékelték volna semmiképpen. Be kell ismernünk, ha lassú nekünk ez a film, hogy lényegében mi magunk vagyunk felgyorsulva. Ma már nem adunk ennyi időt és töredéknyi szenvedélyt, mélységet sem életünknek, mint amennyit Aciman, Ivory, Guadagnino, Chalamet, Hammer és a többiek ebbe beleloptak nekünk. A film üteme olyan, mint egy derűs, madárcsivitelős nyári nap, amit felkavar egy hirtelen keletkezett zivatar, hogy a feldúlt tájra hirtelen ismét ráüljön a lassú csend, egy másmilyen. A „Call Me By Your Name” nem egy kamaszkori szeszélyes fellángolás, nem egy első szerelem csetlő-botló története, hanem A SZERELEMÉ és a vágyé, amelyik két ember életét meghatározza és mindvégig elkíséri. Guadagnino fest ezzel a filmmel, lassan, kimért ecsetmozdulatokkal, álomképszerű színekkel, kékkel, sárgával, zölddel, és zenével, ami alattomos módon jár át a film nézése közben.

Mint mondtam, a film éppen ott ér véget, ahonnan legjobban üt. A történet azonban nem ott. Aciman regénye folytatódik, és tizenöt, majd húsz év múltán ismét találkozhatunk a főszereplőkkel, és ők egymással. A könyv nagyon nehéz olvasmány, nem követi a kronológiát, és hatalmas mélységei vannak. Aciman, aki az egyik leghíresebb New York-i egyetem professzora, akkor kezdte a könyvet megírni, amikor egyik nyáron családjával szakítani kényszerültek egy hagyománnyal, hogy a szünidőben Olaszországba, az olasz riviérára utazzanak, ahol egy kisvárosban San Remo mellett egy villát szoktak bérelni. New York nyáron nem barátságos hely, és hogy legalább a hangulatát az olasz vakációnak felidézze, egy Monet festményt véve alapul, felvázolta a villát, az ehhez vezető fasort, a tájat, a tengert, a napsütést, a szerelmeseket. A könyvben a kisváros neve csak kezdőbetűjével szerepel, mint B.

Monet pedig valóban járt Olaszországban, 1884-ben egy kis időre leutazott Bordigherába festeni, és a kis időből néhány hónapnyi tartózkodás és néhány pazar alkotás is lett. A könyv szerint a Monet kilátója, ahonnan a művész a híres Bordighera-sorozatot festette, Elio titkos helye, ahová álmodozni és olvasni jár, és ahol a kettejük szerelme a későbbiekben kibontakozik. Mivel erről a filmben nem tesznek említést – hiszen a film, mint említettem, egy teljesen más környéken lett forgatva – a Monet’s Berm, azaz Monet kilátója csak a könyv olvasói számára ismerős. Számukra azonban mélyebb jelentőséget is kap az amúgy ma is álló kastély s annak kilátója, a Torre dei Mostaccini – amit néhány napi (és hajnalokba nyúló) kutakodás és dokumentálódás után sikerült megtalálnom a bordigherai domboldalon. A Monet kilátóról készült képeslap a könyvben folytatódó történet egyik visszatérő eleme és jelképe egyben.

Amikor a könyvet befejeztem, eltökélt szándékom volt megtalálni a világban azokat a Monet festményeket, amit a kilátóról festett, amiről akkor még azt sem tudtam pontosan, létezik-e s ha igen, akkor hol.

A filmet közben, még fesztiváloztatása idején, tehát a széleskörű bemutatót megelőzően megvásárolta a Sony Pictures, s ezzel az eredetileg kis nézőszámra tervezett mozi a nagyvilág kasszasikerei közé, s ezáltal az Oscar-jelölések szintjére került. Hollywood azonban több sebből vérzik, és hangos a botrányoktól, így a Call Me By Your Name felvállalása azon a szinten nem történhetett meg, annak ellenére, hogy a New York-i szakmai bemutatón precedens nélküli 10 perces álló ovációval fogadta a szakma, hasonlóképpen a Sundance Fesztiválon, Torontóban a TIFF-en, Londonban, ahol maga Vilmos herceg is részt vett a vetítésen, mint a BAFTA fővédnöke, a rendezők és a kritikusok legmagasabb díjait is elvitte, és a fim a bemutatása óta a jelen pillanatig csak az USA-ben megnégyszerezte a beléfektetett anyagiakat. A magyarázat abban keresendő, hogy Amerika nem érett meg hozzá, és Hollywood pedig ebben a pillanatban erkölcsileg nem tartja felvállalhatónak egy 24 éves és egy 17 éves szerelmi kapcsolatát, még akkor sem, ha a 80-as évek Olaszországának törvényeiben a nagykorúság 14 évesen kezdődött. James Ivory forgatókönyve azonban mind Glóbuszt, mind Oscar-t is inkasszált a filmnek. S ha más nem, Timothée megmaradt az Oscar jelöléssel, amivel az elmúlt 65 évben jelölt férfiszínészek közül ő a legfiatalabb az amerikai szakma legmagasabbnak tartott díjára.

Távol állt tőlem minden olyan szándék, hogy a filmmel s annak szereplőivel töltsem az időmet. Nem szerettem volna, ha ezt a gyönyörű történetet, amit a film s a regény számomra együttesen jelent, agyoncsépelnénk a milliónyi nyilatkozattal, botrányokkal, hollywoodi pletykákkal, de aztán mégis beadtam a derekam, mert nem lehetett elmennem Timothée Chalamet, a kis New York-i srác mellett, aki a hangulatos Hell’s Kitchen manhattani belvárosi negyedben nevelkedett egy tömbházban, és egyik napról a másikra világszerte szórt elit magazinok címlapján találta magát alig huszonévesen, négy-öt filmben szerepel egyszerre, Woody Allennel, Jude Law-val vagy Hugh Jackmennel dolgozik együtt. Ez a gyerek, akiről addig nem hallottunk, legfennebb csak annyit itt, New Yorkban, hogy a vézna kölök, aki Madonna lányával járt egy időben, ma már olyan tehetségként van számon tartva, amilyen csak egy születik egy generációban. És aki ugyanúgy felmegy nagymamájához a negyvenharmadik utcai tömbházlakásba ma is egy ölelésre, és a 91 éves nagymami, aki Broadway-táncos volt évtizedekkel azelőtt, végtelenül büszke az unokára, aki miatt „zeng mostanában az egész ház” és aki azt merte nyilatkozni, hogy tudatában volt, milyen merész szerepre vállalkozott, de színészként mindenképpen csak olyan munkát képzel el, ami kihívásokkal jár, hiszen egyelőre veszítenivalója nincs, senki sem ismeri.
„- Felkiáltottam örömömben a tévé előtt, mikor azoknak ezt így megválaszoltad” – teszi hozzá a méltán büszke nagyszülő.

Másik részről meg ott van Armie Hammer, aki mellett szintén nem tudtam már elmenni, hisz akármerre jártam a világban, valamilyen módon szembejött velem. Meg sem kellett volna lepődnöm, hogy azon a reggelen, Los Angelesben, a Burzsuj Disznó teraszán is hallani fogok a nevéről, de mégis leesett az állam, amikor Brendan – a kellő hatásszünetek és kávészürcsölés után – meg nem szólalt:
– Mond neked az a név valamit, hogy Armie Hammer?…
– Még szép! – vágtam rá.
– Nocsak… úgy látom, kezded megszívni magad Hollywooddal – nevetett fel, és csak azért nem fűztem hozzá, hogy kapjabe, mert egyrészt úriember vagyok, másrészt meg, mert szerettem volna, ha mihamarabb megtudom a titkot.
Akkorára már utána kutattam Monet Bordighera festményeinek, és az egyikre rá is bukkantam egy chicagói múzeumban. Azt is a kilátóról festette, de olyan szögből, hogy összehajló fatörzsek és a buja növényzet határolta el a kilátást. Panaszkodott is Monet eleget az olaszországi bozontos növényzetre, meg a klímára is barátjainak, de mégis hosszan kitartott ott, sőt öregkorára is arra a tájra vonult vissza. Monet munkája nagy hatással volt Van Gogh-ra is, akinek egyik dél-franciaországi festményén, amit a szanatóriumban, a szanatóriumról festett, pontosan ugyanolyan színek tekintenek vissza, mint Monet Bordigherájáról. És én kerestem hajthatatlanul AZT a Monet festményt. Tudtam, hogy létezik egy másik Bordighera kép, más, mint ami Chicagóban található.
– És ez az a kép, amit keresünk? – vett elő egy színes nyomtatóval valami online gallériából letöltött képet egy A4-es lap sarkába nyomtatva.
– EZ! – kiáltottam fel.
– Akkor pedig Hammer a te embered! – és egy telefonszámot meg egy Los Angeles-i címet tolt elém a papírra másolva telefonjából.
– Westwood Village?! – akkor jártam ott életemben először, amikor a La La Land premierje volt a Fox Theaterben, és azóta is sokszor megfordultam ott, és most kiderül, hogy a festmény, amelynek hollétéről a világ akármelyik pontját megjelöltem volna, éppen ott leledzik.. – És hogy mi van Hammerrel?!
– Armie dédapjának, Armand Hammarnek a tulajdonában van a te Monet festményed, és a kollekciónak Armie a tiszteletbeli patrónusa a bátyjával együtt.

Egyszerűen nem tudtam betelni a sok egybeesés és izgalmas találkozás okozta meglepetéssel, és olyan boldogsággal töltött el, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, ha lettek volna erre kapható madarak a Franklin Village környékén azon a februári délelőttön. Mert micsoda csillagállásoknak kell egyezniük ahhoz, hogy Monet Bordigherája éppen annak az Armie Hammernek legyen – ha áttételesen is – a tulajdonában, akinek alakja Aciman regényében, Oliver éppen ezt az egy emléket viszi magával Olaszországból New Yorkba hazautazásakor egy képeslapon, amit bekeretezve aztán egész életében központi helyen őriz?

*

Armie Hammerrel ugyan nem hozott össze az a délelőtt, mert valahol a világban éppen a filmet promotálta, de kimondhatatlan izgalommal érkeztem még a déli órák csúcsforgalma előtt Westwoodba.
Armand Hammer orosz zsidó szülők gyermekeként New Yorkban született, családja még 1875-ben telepedett Amerikába, és a Bronxban egész sor kiskereskedéssel alapozták meg a család jövőjét. Maga is üzletember volt, amellett, hogy kapcsolatainak tulajdoníthatóan a hidegháború idején a szovjetekhez kapcsolódó üzleti szálai kivívták az amerikai titkosszolgálatok bizalmatlanságát, ami egész életében elkísérte azt követően, az öreg Hammer kitartó harcosa és támogatója volt a rák gyógyításának szentelt törekvéseknek, s nem utolsó sorban megszállott műkincsgyűjtő is volt. Érdekesség, hogy meggyőződéses republikánusként, Nixon elnök kampányát támogatta egy jelentős összeggel, abban a kampányban azonban illegális támogatásokat is felfedezni véltek – ami az amerikai politikában egyáltalán nem ritka – később azonban, az idősebb George Bush elnöksége idején feloldozta a vádak alól Hammert. Öt szovjet vezető és hét amerikai elnök között volt diplomáciai kötelék Hammer, aki saját költségén utazgatott a keleti tömb országaiba a hidegháború idején, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok életben tartásában segítsen, és a csernobili katasztrófa hatásainak enyhítéséhez is hatalmas összegeket különített el vagyonából. Rengeteg lovagkereszttel és magas rangú elismeréssel illették életében, legnagyobb vágya a Nobel békedíj volt, amit azonban soha nem kapott meg. Armand Hammer 1965-től, 1990-ben bekövetkezett haláláig elismerésre méltó mennyiségű műkincset vásárolt fel, és tette teljessé világhírűvé vált kollekcióját, amelyben Monet mellett, Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Manet és Toulouse-Lautrec alkotják az ékköveket.
Amikor Monet Bordigherája előtt állhattam – melynek értékét jelen pillanatban 4,5 – 5 millió dollárra becsülik – a pillanat nagyszerűségét, és a véletlenszerű (?) egybeesések sorát gyarapítva, nem kis meglepetésemre, a szomszédos falon azt a bizonyos Van Gogh alkotást is felfedezhettem, amiről korábban a Monet kép kapcsán említést tettem.

Ezek után elszántan kutatni kezdtem a harmadik bordigherai festmény után, és nemsokára meg is érkezett a válasz a párizsi D’Orsay Múzeum részéről. És ahogyan a sors és a felsőbb erők is mindig tudják, mikor merre kell az ember útjait egyengetni, úgy az én életemben a Crew Control is, merthogy amint kiderítettem a „Bordigherai villák” című kép hollétét, kaptam is egy szolgálati utat Párizsba, ahol ismét együtt láthattam Monet tavirózsáit, a „Reggeli a füvön”-t, a „Pipacsos rét”-et, a „Bordigheriai villák”-at és nem utolsó sorban Van Gogh „Csillagfényes éjszakáját”.

Hogy mi legyen a következő állomás? Nem is tudom. Miért ne lehetne éppen Észak-Olaszország?…

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ