Jön a mikádó
Jön a mikádó. Ahogy vége lesz a háborúnak, jön látogatóba. Megnéz bennünket közelről. Európát tudniillik. Mert nem érti a dolgot a mikádó. Tudni akarja, látni akarja furcsaságunkat. És rájön valamire, amit hálaistennek már megírtak mi előttünk. Egy pogány francia írta meg. Mi nem mertük volna. Két japáni beszélget együtt. Az oroszoktól elszedett Mária-képek, feszületek, Szent András-képek, Szent Háromság-képek és a többiek között diskurálgat a két japáni. Az egyik jól ismert minket, európaiakat, s magyarázgatta a szent tárgyak jelentését. A másik álmélkodott:
– Ejnye de szamarak ezek az európai fehérek. Ennyi istent tartanak, és nem veszik hasznát.
– Ez még nem minden. Van ezeknek még több istenük is.
– Hát miért nem segítik az isteneik őket? És ha nem segítik, miért nem adnak túl rajtuk?
– Hja, ennek sok oka van. Első oka ennek az, hogy azok nem hisznek ám a maguk isteneiben. Csak úgy bolondítják egymást velük…
Ha a mikádó jön, ezt fogja észrevenni. Ezért vagyunk gyöngék. Sok az istenünk, az ideálunk. De nem hiszünk egyetlenegyben sem. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1905. augusztus 25.)

Folytatjuk