– Mondtam, hogy maradj ott! Ne szaladj utánam! – ordítottam, miközben futottam a hazafelé vezető úton. Az eső még inkább eleredt, hajam csapzottan hullt szemembe, a pocsolyák megduzzadtak, s én akarva-akaratlan, beletapostam, szétfröcskölve a vizet. Menekültem. Bess követett kitartással, a nyomomban volt. Ziháltam, alig bírtam szusszal, féltem, hogy utolér, és akkor bekövetkezik újból a terror.
– Ne, Bess, kérlek! – sikítottam, miközben éreztem, hogy elkapja lábszáramnál a csuromvizes kabátot.
– Állj meg, Amy! – kiáltott a hátam mögött. – Várj, nem bántalak!
Hangja hátborzongató volt, és összeszedtem minden erőmet, hogy tovább menekülhessek. Elértem a kapuig, berontottam rajta, szaladtam a bejáratig, s közben elővettem zsebemből a kulcsot. Hallottam a lihegését, tudtam, hogy egyetlen lépés választ el tőle. Az ajtó előtt megálltam, hogy bedugjam a kulcsot, de előtte megfordultam még. Nem láttam őt. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót, és amikor beértem, egy mozdulattal bezártam az ajtót. Tudtam, hogy még így sem vagyok biztonságban, mert Bess úgyis megtalál.
 – Nos, mi újság, Amy? – szólt Do halálnyugodtan, a lépcső karfájára támaszkodva.
Kapkodtam a levegőt, és hol az ajtóra néztem, hol Do-ra.
 – Már megint Bess van a nyomodban? – kérdezett mosolygósan, és miközben ránéztem, tekintetünk találkozott. Ettől kiegyensúlyozottabb lányt nem ismertem. Bármi is történt velem, mindig megnyugtatott, mindig képes volt lelket önteni belém. Most is csak bámult rám, arca bársonyos, zöld szemeiből csak úgy áradt a béke, a nyugalom. Szőke, göndör fürtjei ráomlottak a fehér, combközépig érő fürdőköpenyére. Szájbalzsam csillant meg ajkain.
 – Segíts, Do!- mondtam kétségbeesetten. – Tudod, hogy nem viccel Bess.
 – Gyerünk, vegyük le a vizes cuccaid, aztán nyomás a zuhanyzó alá – adta ki az utasítást, s közben könnyedén lépegetett a lépcsőn a hall felé.
Amikor mellém ért, elsimította kezét az arcomon, fürkészte szemeimet.
 – Ugye semmi sem történt? – kérdezett kétkedve, s kezdett megszabadítani rám tapadt ruháimtól. De ahogy kigombolta kabátom, felsikoltott, szájához emelve kezét.
 – Megsebesültél, Amy? Csupa vér vagy…
 – Nem, nem… – rebegtem – ez nem az én vérem…
 – De mi történt? – sápadtan meredt rám.
 – Bess elkapta a lányt, és végzett vele. Láttam… Odasiettem, de már késő volt, nem segíthettem.
Do csendben volt, magához ölelt, és nem bánta, hogy csupa kosz lesz a patyolat fürdőköpenye.
 – Nyugodj meg, Amy, gyere, zuhanyozz le.
Beálltam a forró víz alá, s engedtem, hogy átjárja mindenem a meleg. Csak Bess járt a fejemben, és részletek, amit a szürkületben, az esőfátyolon keresztül láttam. Minden olyan homályosnak tűnt. Egy-egy kép élesen hasított agyamba. Láttam, hogy megcsillan a kés pengéje, láttam, hogy hátba döfi a lányt, és utána a földön hagyja vonaglani. Sírógörcs fogott el. Bess észrevett, és felém tartott, én elfutotam, s ő hazáig követett. Do persze mindezt nem tudja, néha az az érzésem, hogy nem vesz komolyan.
Beöltöztem pizsamába, és felkuporodtam az ágyra. Do gondoskodott rólam, hozott egy gőzölgő teát, és átnyújtotta. Leült ágyam szélére.
 – Idd meg, jót fog tenni- mondta, és hajamat fülem mögé túrta.
 – Veszélyes az a nő, hidd el nekem, Do… – motyogtam. – Meg fog keresni, és …
 – Veled vagyok, Amy – nem várta, hogy befejezzem a mondatot. – Itt maradok veled. Nincs mitől, nincs kitől tartanod.
Megnyugodtam. Lejjebb csúsztam, miután megittam a teát, magamra húztam a paplant és a néma csendben elnyomott az álom.
Alig éjfél múlt valamivel, amikor kopogásra ébredtem. Riadtan néztem szét. Do mellettem pihent, szőke haja glóriaként vette körül fejét.
 – Ébredj, Do! – szólítottam meg.
Ő kinyitotta a szemét, és ijedten nézett körül.
 – Valaki kopog az ajtón.
Lélegzetvisszafojtva figyeltünk.
És megint hallatszott a kopogás.
Egymásba kapaszkodtunk.
 – Bess az… – suttogtam. – Gyere, Do, bújj el! – megfogtam karját, és a gardrob felé vezettem.
 – Előbb meg kellene győződnünk, hogy ki az…- mondta alig hallhatón a lány.
 – Ő az, és be fog jönni…
Gyors mozdulattal kinyitottam a szekrény ajtaját, és belöktem Do-t.
Már hallottam is az ajtónyikorgást, és a lassú lépteket. Felfelé jött a lépcsőn. A sötétben az íróasztalt tapogattam végig, és kezembe akadt egy körző. Szorosan megragadtam, és erre a mozdulatra belépett a szobába Bess. A sötétben még így is látni véltem fekete, csapzott haját, vörösre festett száját, sápadt arcát…
 – Hát megvagy, kis barátnőm… – kezdte, és felém lépkedett. – Ugye tudod, hogy büntetés jár az árulóknak?!
Én csak lapultam az asztal mellett és remegve szólaltam meg:
 – Nem láttam semmit…
 – Már hogyne láttál volna…- erősködött.
 – Nem, én tényleg nem láttam semmit… – próbálkoztam újra kétségbeesetten.
 – Dehogynem! – ordította és egyetlen mozdulattal kicsavarta kezemből a körzőt, és a kézfejembe döfte.
Felsikoltottam a fájdalomtól. De Bess nem érte be ennyivel, összevissza szurkálta testemet, aztán ott hagyott. Mire feleszméltem, jó idő telhetett el. Sajgott mindenem. Nem bírtam szólni sem. Körülnéztem. Kórházi szobában találtam magam.
Körülöttem emberek álltak, és csak azt hallottam: felébredt… Fölém hajolt egy szempár:
 –Jól van?
Nem tudtam válaszolni. Szájmaszk volt rajtam, és infúzióra kötöttek.
Do-t kerestem tekintetemmel. Észrevették, hogy mondani akarok valamit, és megemelték a maszkot.
– Hol van Do?- kérdeztem
– Ki az a Do?
– A lány, akivel lakom…
– De ön egyedül él, hölgyem…
– Nem, ez tévedés… – egyre hevesebben lüktetett szívem.
– Időben érkezett magához a szomszédasszonya, így megmentettük az életét… Ilyennemű öncsonkításra még nem volt példa a történelemben…
– Nem, ezt Bess tette…- ordítottam, mert én emlékeztem mindenre, ami történt.
 – Ön hátba szúrt egy fiatal lányt, aki meghalt a helyszínen…
 – Nem… nem… Bess tette!
 – Nincs Bess, nincs Do… csak ön van, Amy!
A plafonra révedt tekintetem, és elmosolyodtam… Do mellém ült fehér fürdőköpenyében, és hátra simította hajam. Gyöngéd, puha volt érintése. Arcáról egy könnycsepp szememre gördült, ahogy fölém hajolt. Senki nem látta őt, pedig velem volt…