(Goldman Gábor egykori szomszédom emlékére)

magányod megszólít
ahogy nevemen nevez minden magány
elefántként elvonultál
s végnapjaidra
kórház sem jutott
erőd végső fogyását élve
rendőrt hívtál
nem mentőorvost
hát igen
jártányi erőd sem maradt
hogy nyitva hagyd az ajtót
a mentőorvosok eszköztelenek
ha rád kell törni
egyre kisebbedő otthonaid
legkisebbikének bejáratát
vitt a szegény rendőr bácsi
magával mentőorvost is
de már elejtetted
addigra a biológiát
s ha hittél nem hittél
ott hevertél már
ahol a szemnek
nincs fehér nincs fekete
s ahol a rezgés
hanggá nem tömörül
így végezted gáborka
te nélkülöző gyermek
torkos fiúcska aki
hosszú kolbászról álmodoztál
s hát végül frankfurtban
rátaláltál régi álmodra
hosszú kolbászt vettél
nyakad köré tekerted
s nem lettél tőle
sokkal boldogabb
most ott vagy
hol a bélbe darált
letaglózott állat
értelmezhetetlen
s eszembe jut egy régi fénykép
amelyre rákerültél
bár nem rád exponáltunk
ülsz a küszöbön
kövérkés göndör fiúcskaként
nem pózolva
természetesen
mint egy véletlenül lefotózott atom
abból a korból
amikor még kolozsváron
létezett héber ábécéskönyv
most meg fogalmam sincs
hogy temetésedre
honnan verbuváltak
tizenegy férfit
végső
ácsolatlan
otthonod mellé

Budapest, 2018. IV. 2.