Egyszerűség és szavalás a (XX) századelőn

* Minden szavalatnak alapja a tiszta kiejtés, következik a mondatok érthető, világos előadása. Szavalni ugyanis annyit tesz, mint szavakat tisztán kimondani. Ki tisztán, érthetően szól, az már félig jól szaval. (Silbertstein Ötvös Adolf / író, kritikus: Pallas Nagy Lexikon. Bp. 1897. XV. kötet)

* Az előadónak… magának kell először a költeményt tökéletesen megérteni, ha azt híven kifejezni akarja; tehát teljesen bele kell mélyednie a mű tanulmányozásába; ez pedig csak úgy lehetséges, ha lelkesedik a költészetért, és szeretettel foglalkozik nagy költőink alkotásaival…
Azt mondja Alfred de Musset: „Minden jelentékenyebb költeményben kétszer, háromszor több van, mint amennyit mond.” (Vende Ernő / tanár: A szavalásról. A szavalás művészete. Pécs, 1907.)

* Angolországban és Franciaországban műkedvelők valóságos szenvedéllyel rendeznek felolvasásokat és előadóesteket, néha pusztán családi körben. Ebben a két kultúrországban majdnem olyan sűrűn forgatják a poétikát, mint nálunk a kártyát. A művelt francia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra, ahol az olvasást és felolvasást tanítják… Vannak poétáink, akik úgy olvasnak, mint a gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor végén állnak meg, és nem a ponton. (Hevesi Sándor / író, rendező: Az előadás művészete. (Az előadás, a színjátszás és a rendezés művészete. Bp, 1965.)

* A Ferenczi Sári recitativ módja nálunk tulajdonképpen előzménytelen. Nem akarja a versek egyértelműségét hallgatóiba szuggerálni, és megérzéseit, interpretálását nem erőszakolja rájuk. Hiszen a mi líránk nemcsak a költővel, hanem az olvasóval szemben is erősen elkülönböződött. A költő az őt a tömegérzéstől elválasztó hangulatait, látásait hangsúlyozza, a szavaknak eddig meg nem figyelt összecsengését keresi, és olyan összetetten fejezi ki magát, hogy dallamait csak saját rezonáló tehetségünk skálájára átírva fogadhatjuk magunkba, értelmezésünket, és nem az értelmezettet élvezzük. És mégis a moderneknek csúfolt vagy magasztalt verseket eddig előadóművészek saját külön és csupán önmagukra jogos értelmezésüket egyetemes érvényűvé akarták emelni. Ezért nem mondhatták el a verseket úgy, ahogy csöndes, meleg szobában maguknak olvasták volna őket… (Feleki Géza / újságíró, esztéta: A szavalóművészet önállósulása. Nyugat, 1910)

* A szavalást behunyt szemmel kell hallgatni és élvezni tudni. Ahol látni is kell a szavalót, ott valami baj van. Az elszavalandó művet, legyen az vers vagy próza, meg kell érteni, hogy művészileg tudjuk előadni, de a könyv a kezünkben legyen először azért, hogy dokumentáljuk ezzel is a költő tulajdonjogát, az ő elsőségét és a mi másodrendűségünket, és másodszor a biztonság okáért. Mert hiszen ha Petőfit szavalom, akkor nem az én kitűnő memóriámat produkálom! Azt a fejszámoló sokkal jobban ragyogtatja. (Hegedűs Gyula / színész: A beszéd művészete. Budapest, 1917.)

Folytatjuk