Senki nem tudja fehér, vagy fekete volt az űrlap. Talán mindkettő. Mondjuk, mindegyikből volt egy kevéske. Ebből is, abból is. Hogy vita ne legyen. Arról nem is beszélve, hogy egymásban ezek alkották a színek netovábbját. Kavarogtak, forogtak a térben, hangjuk betöltötte az űrt.
Aztán ott volt Ceruza és Radír. Nagyon jól elvoltak ők ketten. Kiegészítették egymást mindenkor. Mióta a világ a világ. Mintha egy test, egy lélek lettek volna. Egyik a másikban. Megunhatatlanul. Az öreg idők kezdete óta.
Mondaná az ember! Mert a jót, bizony hamar meg lehet szokni.
Kedvenc, és egyetlen nagy időtöltésük az álmodozás volt, vagyis a teremtés. Hej, de szépeket álmodtak! Kigondoltak ügyesen, és hipp-hopp, ennyi, meg annyi idő és kész is lett.
Ceruza formát adott, tartalmat, míg Radír árnyékolt, szépített, hol elfutott kicsit a vonal, ott termett nyomban, helyrehozott minden dolgot. Így lett életszerűvé a mindenségben minden, ami született.
Így telt az idő, miközben a világ látható és láthatatlan dolgai és szereplői, szépen gyarapodtak.
És az egyik nap, a kora reggeli időszakban, egy hosszú-hosszú idő óta nem történt esemény is létrejött.
Az első párbeszéd:
– Üdv, drága barátom! Isten éltessen sokáig, s annál is tovább! – szólalt meg Radír kellemes hangszínekkel. – Radír vagyok. Gondoltam, mikor ilyen szépen kigondoltuk a köröttünk levő nagy és hatalmas teret, és mindennek ismerjük, jól tudjuk mi a neve, hát magunk is mutatkozzunk be illően, ugyanis sem a tied, sem az én nevemet ki nem ejtette még senki sem.
– Üdv neked is drága barátom! – mondja jóleső meglepetést érezve Ceruza. Aztán ugyanabban a kellemes modorban:
– Nincs is születésnapom. De miket hallok!? Te vagy az, Radír? Nagyon örvendek! Be kell vallanom, jól esik hallani neveinket.
– Szólíthattalak volna Valaminek is, nemde?
– Ugyan már! Hova gondolsz?
– De hívhatnának úgy, nem?
– Öööö. Hát… – mondta Ceruza és gondolkodóba esett:
– Hej, egyszer de szép születésnapom volt. Annál szebbet ki látott még?
– Hogy-hogy egyszer? Többnek is kellett lennie, most, hogy így elnézlek.
– Volt, hogyne. – mondja Ceruza és látszott rajta, hogy önmagában szétnéz egy kicsit.
– S azok nem voltak szépek?
– De igen. Hogyne. Csak hát, egy azért mindenki életében kimagaslik a többi közül.
– Szép lehetett az.
– Nagyon is. – bólogatott Ceruza és mosolygott hozzá.
– De azért a többi is, ugye? – faggatta Radír és ugrásra készen állt, ha esetleg valami súrolni, törölni való volna valamelyik idősíkon, a teret előkészítse.
– Azok is. – hagyta helybe Ceruza.

Ceruza és Radír azon az éjjelen kissé nyugtalanul aludt. Habár szokásuk szerint, a kezdetek közepe óta csak egyik szemüket hunyták le eddig mindig, valami izgalom lett úrrá rajtuk.
Talán egyikük sem tudta, hogy miért.
És lássatok csodát! Eltelt ismét egy nap. Egy más, mondhatni, egy különös hangulatú nap vége volt ez.
Másnap hajnalban, azonban mégis frissen ébredtek. Hú, de frissen! Úgy érezték, tele vannak ötletekkel, álmok álmaival.
Oly annyira feldobta őket tegnapi beszélgetésük, hogy ötletek tárházának egész csarnoka tódult agyukba.
Maguk sem tudták, éppen miért is, hogy melyik kezdte el, de hirtelen elhatározással úgy döntöttek, hogy valami nagyon újat, eddig még soha nem látott lényt alkotnak.
Nem egy egyszerű, de nem is egy bonyolult dolgot. Nem egy olyan tárgyat, amelyet egy vagy több, tökéletesen jól kifundált törvény erejének erejével működik, hanem egy lényt, akiből valaki válhat.
Mindketten azt akarták. Együtt, külön-külön.
A gondolatot tett követte.

Ceruza egy igen szép és törékeny lényt rajzolt.
Volt neki keze, lába, dereka, szépen domborodó mellkasa, erős és feszes vállak, karcsú nyaka és kerekded, enyhén ovális alakú feje neki. Arca is volt ennek a lénynek, piros, húsos szája, orra és két oldalt két füle, orcájában fenséges gyönyörű két szemmel. Szemöldöke, mint a szivárvány, olyan kecsesen ívelt, homloka alatt tiszta és csillagos gondolatokkal.
Enyhén földszagú volt ez a lény, de amint testének verítéke gyöngyözve megjelent rajta, a harmat, a mezei virágok, az őserdők, a papatok, folyók és a hatalmas édes és sósvizek illatának minden íze, annak minden pompáját és vonzerejének titkát magán viselte.
Párja, még nála is szebb volt. Szó nem akad, hogy körülírni lehessen.
Második párbeszéd:
-Pü-pü! Kőhöz legyen mérve! Rontás kettejükön soha ne essen! – mondta Ceruza.
-Úgy legyen! Csak ha ők is ezt akarják. – mondta Radír.

És ettől fogva mindenki más akart. A férfi a nőt, a nő a férfit.
Szerették egymást. Mint ahogyan mi is, ahogy mindenki: mi is egy mást, ők is egymást. Így kezdődött a „se veled, se nélküled”.

Eközben Radír csöndben ült és nézte-nézte Ceruza alkotásait. Illetlennek tartotta, hogy beleszóljon, hiszen olyan csodálatos volt minden. Eltörölni, hibát igazítani nem volt miért, hiszen tökéletesség uralkodott a térben.
„Túlságosan is tökéletes!” – gondolta Radír, és egy hirtelen elhatározással, néhány nyomvonalban egy seprűt hozott létre.
-Nicsak! – ámult el Ceruza – hát ez a seprű minek kellene?
-Különös érzésem támadt e két szépséges teremtmény láttán. Arra gondoltam, óvintézkedést teszek, ezért a seprű. A jót, a szépet, a tökéleteset, pusztán irigységből is feldúlhatja később az ismeretlen. Amiről hát ugye, semmit nem tudunk, így ha előbújna, felbukkanna valahonnan e szépet megrontani akaró rútság, hát lecsap ez a seprű! Ezért, csakis!
-Igazad lehet Radír – hagyta helybe Ceruza.
-Mindenre fel kell készülni. A teremtés felelősséggel jár.

Ebben is egyet értettek. És így teltek-múltak a napok.
Egyik éjjel aztán Ceruza azt álmodta, hogy két hang beszélget.
Egy igen fura, és életének legkülönösebb párbeszéde volt ez.

– Miféle főszerep az, hogy a történet egy pontján meghalsz?
– És ha csak a végén?
– Aki ezt kitalálta, maga is odaállna, elébe, egy előre megírt sorsnak? 
– Ez régen nem alku tárgya. 
– Talán maga már kipróbálta. És talán veszített. Ezért az embert, kit teremtett, a sors elé, oda vetett.
– Kit takar e sors?  Mond meg. A nagy cselekmény színfala mögött, valaki rejtőzik? Vagy a sors maga az a lény, kitől mindenki retteg és fél? Pontosan azért, mert szívének ereje az emberi lélek tükörképének hátoldala éppen? Erről van szó? Önmagát le nem győzhető, örökké a farkába harapó kígyó sötét ereje lenne az? 
– Sötétség vagy fényesség, mindegy az. A több, a sok mindig árthat. 
– Nevezd meg őt. Nyilvánosan, hangosan mond ki nevét a nagy ellenkezőnek. Hadd tudja meg a világ, ki az, ki mindenki ellen örökösen kiáll. 
– Ne kísérts. Nem tudod, hogy mit beszélsz. 
– Ember az? Ő, olyan, mint mi közülünk egy?
– Se nem élsz, se nem érsz annyit, hogy megismerd. Más világi a természete, a mienkkel nem hasonlítható össze, lét erejének határa felfoghatatlan. De önteltsége lesz a végzete mégis. 

Ez fura, gondolta Ceruza és érezte, pulzusa megemelkedik. Fateste forró lett, mint a tűz.
Radírra gondolt: újra kéne rajzolnom. Vagy mégsem.