A vers és az előadói egyéniség – színészek szerint

* A szavaló teljesen magára van hagyatva, mert nem nézegethet a könyvébe; az olvasott vers olyan, mint a gyalogló madár. A vers szárnyas beszéd. Annak szállnia kell. A szavalónak meg kell gyulladnia, és világítania és melegítenie, különben egyedül marad, nem megy vele a hallgatósága. Azért az ember csak olyan verset képes jól előadni, csak olyan költőt tud jól közvetíteni, akivel együtt érez. Sőt, még ebben az esetben is nagyon eltévelyedhetünk. Van erre egy példám. Én magam. Petőfi nekem gyermekkoromtól fogva édes-kedvesem; értem is, mert az első pillanattól kezdve érzem. De sokkal üresebb volna az én életem Petőfi nélkül!!! Természetes, hogy őt akartam szavalni először is, mikor a szavalás kezdett szokássá válni Budapesten… – de mi történt velem: nem bírtam magamat hallgatni, olyan nyers, erőszakos és gorombának hangzott a fülemnek, hogy nem mertem hozzányúlni többé. Olvastam, gyönyörködtem benne, de nem szavaltam harminc esztendeig: akkor egyszerre egy gyermekleánykától tanultam meg… A Hubay kastélyban nyaraltam Szalatnán. Ott nyaralt Hubay Jenő kis húga, a tizenöt éves Ferenczy Magdus is. A zárkózott gyermek ragaszkodott hozzám, sokat barangoltunk együtt… Petőfiről beszéltünk és mondogattuk a verseit. Az a gyermek százat tudott, és mondta halkan, csöndesen, csak úgy magának – lesütött szemmel -, és én egyszerre csak éreztem valami újat, üdét, világosat, mint mikor ablakot nyitok… Megvan! Megvan! Megtaláltam a titkát: így kell Petőfit mondani. Minden hozzátétel nélkül. (Jászai Mari: Bevezető Péchy Blanka estjéhez. In: Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1921.)

* Minél zártabb a vers formája, annál könnyebb követni a tartalmát, minél szabadabb, annál könnyebb elveszteni a fonalát. A rím és ritmus valósággal vezetik a hallgatót, a rövidség biztosítja az érdeklődést, mert nem engedi, hogy a feszültség túlélje határait, minél nagyobb izgalmat tud kelteni az előadó, annál nagyobb érdeke, hogy a hallgatókat ki ne fárassza. Nagy izgalom nem tarthat soká. Az előadás biztonságán és gyújtóerején múlik, hogy a hallgatót pillanatok alatt belehelyezze a képbe, és elragadja a maga érzése javára. Ez a színpadon kívüli előadás nagy nehézsége, de egyúttal páratlan nagy gyönyörűsége is. (Ódry Árpád / színész, rendező: Szavalás és előadóművészet. Színészeti Lexikon, Bp. 1930.)

* …A közönség nagy része nincs tisztában „a jó szavalis” kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket, és vakon hisz azokban, akikről a „hír” beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs, akik a szavalás legelemibb követelményeit sem bírják, akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni nem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még eszükbe nem jutott, hogy a hang drámai célra épp oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az éneke számára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők „szavalóművészeknek” adják ki magukat és izléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a művelt hallgatót csak megbotránkoztatják…
A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanúgy, mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen, és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. (Gál Gyula / színész, színészpedagógus: A szavalásról. Magyar színművészeti Lexikon, Bp. 1931.)

* Sokan hangoztatják azt a súlyos és személyes érvet, hogy kínos szégyenkezés, viszolygó érzés fogja el őket, ahányszor csak a szavaló „kinyitja a száját”. Az iskolai produkciókra emlékeznek vissza ilyenkor… A tiltakozás, az elvetés nem a művészetnek magának, hanem… művelői nagy többségének, a „szavalóknak” szól…
Csak az iskolába való produkciónak ítélik a szavalást – éppen, mert nincs iskolája! Színészképzésünk még mai, megreformált alakjában is a szavalást mintegy a színészet előtanulmányának tekinti. Holott: a két művészetnek egyetlen közös jellegzetessége, hogy beszéd útján érzékeltet… Az előadóművész mindenestül adva van, ha koromsötét teremben egyetlen megvilágított folt: a feje, beszédre nyitott szájjal, a minden érzést tükröző szemekkel. Amit hang és arcjáték nem tud kifejezni, ahhoz hiába hívná segítségül a kezek gesztusait, a testnek ilyen vagy amolyan tartását, vonaglását, összecsuklását! (Ascher Oszkár / előadóművész: Jegyzetek a szavalásról. Nyugat, 1930.)

(Folytatjuk)