Szomorú szoprán sirat lassú, fájdalmas hangon. Lassú, ahogyan halottat tekernek gyolcsba. Sima a mozdulat, mint egy Górecki-szimfónia, s a fény csupán szűrődik.
Vadmalac különösnek tartja, hogy gyászolni tud, bár a holtak közül senkit nem ismer. Sosem látott sorsok vonulnak el a szeme előtt, tömeg.
Marhavagon? Menekülő tüntetők Daraaban? Elmosódott arcok, éles helyzet. Szívét szúrják.
Harsány kint a tavasz. Csendes ezzel szemben a gyász ”odabent”.
És nemcsak lassú, de hosszú is az ének. Meg vigasztaló. Mintha a lelkét pólyálnák égi gyolcsba. Vadmalac azt érzi, erőt ad, megtelik vele idegrendszere.