Ámulva, s némileg a múlt mélységétől amnéziásan látom: a vers születése, a verselés lételeme, a költészet felelőssége akkor is foglalkoztatta költőinket, amikor oly nehéz volt egy verselésről szóló becsületes évkönyvet összeállítani. Szabadkozott is az Utunk 1986-os évkönyvének szerkesztője, hogy felkérésükre kétszer annyi válaszra számítottak, de csak annyi lett, amennyi… Nos, ami lett, ma is komolyan veendő, szakmailag becsületes és bátor állásfoglalás. Néhai Vásárhelyi Géza vers-hite álljon itt tanúságként. (CsG)

Tizenöt-húsz éve élem át az eső által szétvert ünnepi készülődések szomorúságát, amikor most hazajönne a fiad a katonaságból, a lányod előkészíti a nem is kirándulásra, mint inkább látogatóba illő ruhát, az asszony lemondóan rendezgeti a kikészítendő evőeszközöket, s te pedig keresgéled a régóta használatlan rostélyt, hogy esetleg elkészítsd rajta majd az erre az alkalomra tartalékolt húsdarabokat. Ünnep. Esőkabátot húztok magatokra, azért is kimegyünk valahová, a fiú nem kapott kimenőt, s miután megpörget a szél, átdob a háztető felett, hazaindultok és nem kapcsoljátok be a tévékészüléket. Nehogy a szomszédot is zavarja. Kimarjult a kedv, vajon a fiad most mit csinál, a kislány nyűgös, étvágytalan, az asszony lemondóan rendezgeti a lefekvéshez az ágyat. Majd minden teszi magát, hogy elcsendesedik, csak a szélrázta ág nem pihen meg, nem bólogat az eperfa lombja, hanem kétségbeesetten rázza a karjait. Este van, este van, ki segíthet?

Vers születik. Nem a mocorgó, előzőleg tisztességgel bekopogtató, szállást, kedvességet kérő, a szelíden betipegő, sem a méh görcsbe-rándulását idéző; ülsz és VAGY, érzel és VAGY, talán gondolkodol és VAGY, és ebből csupán a VAGY-létből, nem annak érzetéből-tudatából, megfogalmazódik egy sor, az első. A pillanatnyi VAGY-ság első Vonzata, aki magát akarja megszülni, milyen furcsa, létrehozni önmagát, tudomásul venni, érezni saját létét. Nem vajúdik, abban a pillanatban, amikor eldöntötte saját megszületését, egyúttal téged keresett meg, rád volt szüksége, nélküled sohasem éledne létre, bízik benned, magára irányítja a figyelmet, nem tesz semmit, nem mocorog, nem ordít-sikoltozik, máris VAN.

Villanyt gyújtasz, előveszel papírt, ceruzát, kissé hideg van a szobádban, nem érzékeled, nagy a csend, nem veszed észre, van egy mondatod, aki az önmagáé, talán tetszik is magának, tükrödben nézegeti magát. Valamikor, ezelőtt húsz évvel néztem ilyen figyelemmel elsőszülött fiamat s vettem karomba: mennyire hasonlít hozzám, mennyire most már az enyém, ha csupán önmagáért is született meg. És ahogy növekedett évről évre, sorról sorra, gondolatról érzelemről érzelemre gondolatra, mindinkább úgy lett az enyém, úgy lettem, VAGYOK általa. De ez az első sor önmagán gondolkodik máris, önmagáról, hasonlítani sem akar senkihez. Nyelvtani szabályokba, stilisztikai fordulatokba pólyálja magát, önmagába ütközik, kissé furcsa, ahogy LETT, máris nem-én akarna lenni, szeretne eltávolodni tőlem, csak önmagában-önmagával lenni. Fekszik önmagába fáslizottan, önmagaágyban, a fehér lapról nézi a mennyezetet, szeretné, ha nem nézegetném már tovább. Kötelességét megtette önmagával szemben, megszülette magát, kötelességem megtettem vele szemben, segítettem önmaga lenni. S most, valami bennem indít útnak, felé, első pillanatban azt hiszem, hogy talán emberi rokonszenvből, talán mert olyan hasonló magához és hozzám, talán mert mégis elvárja, olyan társtalan, kiszolgáltatott: — egy másik Vonzatot. A Vonzat Vonzatát, ikergyereknek ikerszülejétől: választ, tagadást, igenlést, egy hajfürt elrendezését, a léptekkel egy ütemben hajló ringatást, s a kar indulatában: égnek emelést. A második mondatot?

Ez itt nem szülőszoba, a költő nem bábaasszony, sem kedvesnővér, legkevésbé szülőapa. A költemény első sora úgy lesz, mint a szél, mely szétzilál egy ünnepi hangulatot, mint a havaseső, mely szétver egy majálist, a költemény első sora önmagáért van és önmagát vonzza. Mindig is volt, és kereste önmagát, borongós délutánokon felsírt önnön hiányérzetében, tudta magát, VOLT —, de nem tudta-érezte, mi az, hogy LETT, mi az, hogy: VAN. Én csak leírtam, azóta lett, azóta van — már-VOLT-ságát le nem tagadhatom. Habár még eddig senki sem találta ki, önmaga kitalálása volt csupán. Most már VAN, ahogyan én VAGYOK.

Bizony, a költő MÁS, a költemény is MÁS, éppen azáltal, hogy önmagával azonos. Hasonlítható, de nem hasonítható: ami megtörtént, körülötte, nem általa történt meg, ellenben lehet viszonyítási pont, próbaköve egy kornak. Habár ennél sokkal többre érdemes, ugyanis a költemény, az az egy: többé már nem befolyásolható, megváltoztatható-változó — csupán önmaga, s nemcsak azon-túl állandó, egyéniségre szert-tett, hanem mert TETT, vers-cselekvés, nem csupán gondolat. A költemény első sora önmaga tevékenysége, munkája, egyszerre az ács és az ácsolat, az öntő, és az öntés. Ámde a költő is csak költeménye által létezik: ezért EGYÜTT IS mások ők, miként együtt él a mozdulat és a tánc: a táncosban a mozdulat és tánc együtt gondolkodik, éppen úgy, ahogyan ellenkezőleg, egy született süketnéma nem tud elénekelni egy Händel-áriát. Sajnos. Bár mind költők születnének a világra. Születnek MÁSoknak épp elegen: a minduntalan átalakulók, a nem-lehetséges egyéniségek. A vers lehetséges első mondata ennek az ellenkezője: önmaga.

Akkor miért költő a költő, ha a vers önmagában is vers? Ha nincs költő, a vers önmagában akkor is létezik. Csak a többiek számára NINCS. S mivel, tartom, hogy költő csak másokkal-másokért létezik — többnyire elrontja a verset. A vers elsősorban nem költői tett — rajta kívül, nélküle is létezik —, de a többieknek csakis költői TETT-ként válhat Vers-TETTÉ. Ezt lehet vállalni, vagy elutasítani. De az a költő, aki nem vállalja annak felismerését, hogy a költészet, mondjuk, a homéroszi költészet nem Homérosz miatt homéroszi-költészet, hanem mert a vers rátalált Homéroszra, akkor egyszerre utasítja el a költészetet és annak hatását, érvényességét: nem közösségi versmívelő. Érzékletesebben: az építőművészetet nem a nagy építőművészek vitték tovább, hanem az építőművészet talál rá a számára megfelelő egyéniségekre. Bolyai geometriájához („A semmiből egy új világot teremtettem”) kellett Euklidész, akinek viszont kellettek a geometria LÉTEZŐ, rajta kívül is létező törvényszerűségei — amelyeket megtalált, rendszerezett, amelyek egyikéből új törvényszerűségeket lehetett kibontani. Einstein elmélete is ezeknek a törvényeknek a LÉTÉBŐL született — nem csupán az elmeélből. Akkor miért rontja el a költő a verset? Csak az a költő rontja el a Verset, aki nem tekinti függetlennek a költészetet. Persze, ez nem az alázat költészete. Ha hiszek a költészetben és önmagamban: nem vagyok alázatos. Ahogy vannak született népnevelők, politikusok, ácsok, úgy született költő a költő. Egy a sok SZÜLETETT közül. Edison óta nem tudunk meglenni villanyégő nélkül, több millió ember talál munkát csupán egyetlen gondolkodó erőfeszítései miatt. Tudnak-e róla mindahányan? Nagy gondolkodók nélkül nincsen mai emberi civilizáció — de ne feledjük el: a költészet a költők nélkül is létezhetne. Nem alázatosaknak kell lennünk: hinnünk kell a költők számára legszebb Tudatban: a vers első mondata nélkülünk is létezett, de csak általunk VAN!

De ha a vers csupán önmaga, megkérdeném a Verset: hogyan is állunk a költői önkifejezéssel, önmegvalósítással? Hasonlatként írtam az előbb: a táncosban a tánc és mozdulat együtt gondolkodik, értvén tánc alatt a verset, a mozdulat alatt a költői alkotást. De akkor ki a táncos? Lény-e, lét-e, máslét-e, világ-e, más-világ-e. Ő lenne maga a MÁSság, az ellenkező-lét-lénylényeg? Magasabbrendűség-e, vagy tudatalattiság? Szerintem nem más, mint Vers és költő EGYÜTT-MÁS-sága. egy olyan létezési forma, mely beburkolja a világot, mint levegő a Földet, s ugyanakkor ott él legbelsejében, miként a születés lehetősége a testben: egyszerre bent és kint, egyszerre itt és ott, ott is, nem más, mint a valóságra irányuló ellentettség — lényeg és ítélet. Egy bolygórendszer egy versforma, a világmindenség. A Vers — de benne a költő halandó és megtöretésre ítéltetett ember. Nem a „kozmikus” költészetről szólok, hanem a vers kozmikusságáról, transzcendens voltáról. Létezik és korhoz viszonyítottan megismerhető, s bár általunk ismerhető meg, de nem általunk létezik. A költő a felismerést (a már eleve létező Forma felmutatását) és az erkölcsi ítéletet hozza: azért költő, mert a számára függetlenül létező forma felismerője, a többiek számára. LÉTrehozója, az addig is létezőnek emberközelbe vivője, s ugyanakkor erkölcsiségének kifejezésével, ítéletével: önmegvalósító. Az önmegvalósítás: résztvevés, az emberi lét önmeghatározó volta. S ahogy a költő számára a Vers maga a LÉT-vágy, egy létező MÁS lét emberben is élni kívánó törekvése, úgy akarja-hiszi-tudja az önmegvalósításban, a versen keresztül, LÉTrehozni önmaga MÁSlétét: résztvenni az emberi sorsban. És sorsa nem más, mint ez az önmegvalósító résztvevés: enélkül a költő halott, mind formailag, mind erkölcsileg, s számomra: fizikailag is.
A versnek, amiről az előzőkben szóltam, az első mondata szélviharban, gonosz időben született, egy szépnek ígérkező majális szétzilálása idején. Ez a vers ezért erről a pillanatról mond erkölcsi ítéletet, valószínűleg nem szereti, talán gyűlöli is. De egy versként akkor is a nagy Vers-egész része marad, E-világ és MÁS-lét együttes résztvevője: hiába csupán önmaga az első mondat, a költő csak szenved szélvihartól, könnyeztető portölcsérektől, s mit tehetne mást — megkeresi a második mondatot!
A második mondat a költő maga, az önmagát megvalósítani kész vers egyéniség-MÁSA, ellenpont, de nem ellenvélemény: a költő joga a második versmondat, ahol önmagát keresi-valósítja meg. Ha van kit.
A Vers szempontjából az első mondat a fontos, a költő részére a második. Itt fedezhető fel a költői hozzáállás a Vers-TETThez. Olyan ez, mint a rácsodálkozás egy falevél lélegzetvételére, egy hangya „öntudatára: viszonyulás, vagyis harc és egyezkedés. Ez az a pillanat, amikor a költő a felismert, tőle független Versvalóságot megragadja és felismeri benne önmagát. Ez az a mozzanat az igazi költő-MÁS-ság átélése, az egyediség harca jogaiért — igazából a létért. Ha sikerül viszonyulási helyzetbe kerülni, s ha elfogadtatja önmagát — akkor felszikrázik az ellentét: a környező világgal. Mert a Vers-valóság nem tökéletesség mezébe burkolózik, hanem ő maga. A költő részéről ezt lehet nevezni a jobbítás szándékának, esetleg, de a Vers maga a JOBB. A Vers a költőt találja ki, a költő a világot álmodja meg. Az első és második mondat között kiabál, üvölt az ellentét: világháborús indulatok és hosszas, megfontolt diplomáciai egyezkedések harca e viszony. A költő, s ezt tudnia illik, itt sohasem győzhet: a vers nála is sokkal fontosabb — még a világ számára is. (Csak úgy mellékesen, ide nem tartozóan: a világ is szívesebben fogadja el a verset, ha nem kell a költő kellemetlen jelenlététől tartania.) Az igazi Nobel-díjjal a Vers-et díjazzák, nem a költőt; aminthogy minden túlhajtott költői kívánság hamis. S a döntőbíró éppen az ellentett valóság — aki nem tudja, hogy nem létezhet a Vers nélkül. A világ akkor ismeri fel igazán önmagát, ha megérzi: a költészet MÁS. Öntudata épp a Vers-MÁS ellenében érvényesül. E fontos eszmélési tranzakció legilletékesebb „küldönce”, s ezt írjuk le nagybetűvel: a KÖLTŐ. Mert a harmadik mondat: maga a költőben eszmélő Valóság. Ezentúl a valóságé a szó. Ebben a bizonyos versben a májusi szélviharoké, portölcséreké, melyek elfújnak-befednek egy lehetséges ünnepet.
A három mondat viszonya három verstípust jellemez. Ha az első mondat maga a vers, akárhány szakaszos is legyen, s a másik kettő elmarad: tőle független valóságként éli át az, akinek van a VersLÉT-hez érzékenysége. Ez a felfokozott érzékenység többnyire a költők sajátja, valamint azoké, akik át tudják élni az életben, világban, a LÉT-ben rejlő költészetet. A VersTETT ez esetben a költői HIT önmegvalósítása. Ha a második mondat uralkodik el a versen, de az első sem maradt el, akkor az ítéletalkotó, tragikus költő önmegvalósítása lép előtérbe. Ha e kettő mellett a harmadik visz vezérszerepet, akkor a költő társadalmiságának önkifejezése tör elő. Vegytiszta példát majd egy költői életmű sem képez e három alap vers-cselekvésre — rengeteg az átmenet. A társadalmi érzékenység és az uralkodó elvárások erősen befolyásolják az alapképletek előretörését, befogadását. Mallarmé a maga korpillanatában tudott annyi érzékenységre találni költészete számára, hogy szinte költőkirályként tisztelték. Nálunk, a maga korában az Ős Kaján írója vívott ki vezérszerepet. S a harmadik verstípusnak is megvolt a maga korpillanata. Lehetséges, hogy e három ötvözetének verstípusa is elnyeri a maga korában az őt megillető helyet. Talán a legbonyolultabb képlet ez, mely a költői eredetiség olyan magas fokát követeli meg, ahol a kozmikus formaérzékenység, öntudatosság (MÁS-ságtudat) és társadalmiság (Együtt-érzés) együttesét magasrendű Vers-TETTként képes a világ elé tárni. Létérzet, magánérzet és közérzet együtteseként.

---

 

Vásárhelyi Géza:

ÜVEGKOPORSÓ

Dorombol a hűtőszekrény
sercintget a lefolyó
valahonnan gyerekkoromból
halántékom felé repül egy üveggolyó
Lefagynak a fülek a fagytól
és hanyatt vágódnak az emberek
halkan nyüszit ki tudja hol bennem
a felnőttesdit játszó kisgyerek
A szemüvegre ráfagy a zúzmara
átvágott kisujjam melegre fáj
itt köröz köröttem hófehér ajakkal
a mindennap elfeledt gyerekkori táj
Könnyez a szem a hidegtől
a zsebkendő gyakran előterem
orgonafa huzkodik a széllel
a mélyben vermel a búzaszem
Jó nyarunk lesz s Vincze jóvoltából
csordultig lesz a boroskorsó
zúzmarával telten ringatózik bennem
a gyerekkori üvegkoporsó

Forrás: Utunk Évkönyv 1986

1. Nászta Katalin:
   2018. április 7. 17:29

   Ámulok én is, és örvendek ennek a komoly vallomásfélének a versről.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ