A költészet napján a vers leült a színpad szélére és végignézett az őt ünnepelni összegyűlt csőcseléken.
Szánta őket, hogy nincsenek megfelelő adóvevőkészülékekkel felszerelve, hogy megint hiába telik el ez a nap is, potyaünnepléssel. Kinyújtóztatta a várakozásban elgémberedett verslábait, rímkezével megdörzsölte halántékát, és ütemesen pislogott a váratlan homályban, ami szétterült a téren. Sok szó gyűlt össze, dologtalanul tébláboltak, valaki felfogadná őket, mert ki voltak éhezve nagyon. Régóta használaton kívül, munkanélküliként sorvadoztak, arra is képtelenül, hogy egymásba fogódzanak. A vesszők, pontok is azon tanakodtak, sztrájktörésre adják fejüket, éhségükben. Már nehezen bírták a böjtöt. A nagybetűk, felkiáltójelek annál büszkébben ágáltak, nem sejtették, hogy nekik is mindjárt bealkonyul.
A vers bánatában prózába fordult, rímtelen vajákolást hallatott, a régi dalolászás helyett. Választás előtt voltak, senki sem tudta, mi lesz, csak azt, mi várható.
Valahonnan, a grund széléről, szakaszok érkeztek. Úgy tűnt, fel vannak fegyverkezve. Mintha támadásra készülnének, letáboroztak, és elővették, élesítették a mondatrészeket, az alanyokat, állítmányokat – végül az igeidőket is alaposan megtörölték, átmozgatták, új értelmezést, csillogást adva nekik. Kisvártatva hallatszani kezdett az első sor, majd az egész strófa felhangzott. Ettől erőre kaptak a többiek is, mígnem az egész század énekelni kezdett. Harci indulót. És el is indultak. A grund benépesült velük. A vers még megpróbált elsütni pár negédes, indulatot tartalmazó szóösszetételt, azután fokozatosan kiszorult a tér közepéről.

2018.04.