Szemüveges, hetven körüli nénike mustrálja a pláza polcait. Megtapogat minden dobozt, forgatja a befőttesüvegeket, idegesítően recsegteti a celofánzacskókat. Fiatalember közeleg a polchoz, szinte vaktában leemel két ikrás dobozt és egy csomag kekszet, s máris rohanna tovább, de az idős asszony utánakap a hangjával:
– Mit vett le onnan, uram? Csak nem heringikrát? Hiszen az a legpocsékabb. A felesége mind a fejéhez vagdossa majd azokat a dobozokat.
– Nincs feleségem. S különben is, én szeretem a heringikrát.
– Hát persze, hogy szereti, mert maga még nem is tudja, mi az igazi ikra. Maguknak, posztdecembristáknak, fogalmuk sincs, milyen az igazi étel íze-bűze. Bezzeg a ceauidőben, ha ikrát vettél, arról tudhattad, hogy száz százalékosan ikra.
– Ne haragudjon, asszonyom, igazán nincs időm, hogy a maga nosztalgiázását hallgassam. Apámék nekem mindig azt mesélték, hogy akkoriban semmiféle kaját nem lehetett kapni. Ha nagy ritkán hoztak is valamit a közértbe, órákig kellett sorban állni, hogy némi csekélységekhez hozzáférhessen az ember.
– Igen fiam, de az a csekélység valódi étel volt. Kimérték neked a tíz deka ikrát, de afelől biztos lehettél, hogy igazi tengeri vagy folyami halaktól származik. Hazamentél a kis zacskóddal, s mikor kibontottad, megcsapott a friss ikra szaga. Szép aranybarna színű volt, legtöbbször még a hártyát is rajta hagyták s látszottak benne azok az apró sejtek. Öt perc alatt olyan ikrasalátát készítettem belőle, hogy mind a tíz ujjadat megnyaltad utána. Persze egy kis főtt grízzel is fel kellett szaporítani, de az is száz százalékos valódi gríz volt. Szóval, sorba álltunk, de biz’ isten megérte. A mostani áru egytől egyig hamisítvány. Olvasta-e, mi áll a maga ikrás dobozán? Ugye, hogy nem tudja, mert magának úgy jó az az ocsmány kotyvalék, ahogyan van. Kölyökkora óta mindig csak ilyent evett.
A fiatalember már jó ideje továbbállt, talán éppen a pénztárnál sorakozik, de az asszonyság még mindig dohog:
– Nézze ezt a címkét: csak 2 százaléka paradicsom, a többi emészthetetlen kemikália. Még van képük ráírni az üvegre, hogy „Paradicsompüré”. Ó azok a szép, hosszú sorok ! Sütött a nap, az emberek komótosan megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, megtudták a környék híreit, más volt a világ. Kedvesebbek, önzetlenebbek voltak egymáshoz az emberek. Akkoriban mind egyformák voltunk. A sor az sor volt mindenkinek, s a porciót grammnyi pontossággal mérték a párttitkárnak is s a kubikosnak is. Most az egyik heringikrát vesz magának, a másik kaviárt, mert hogy neki arra is telik.
Hirtelen észbekap, hogy egyedül maradt, majd legyint. Úgy folytatja, mint akinek tökmindegy, hallgatja-e valaki.
– A mai fiatal csak zabál, de nem tudja mit, s nem is tartja fontosnak megtudni. Még a beszéddel is takarékoskodik, mintha pénzbe kerülne az a pár szó, amit egy magamfajta öregasszonyra fecsérelne. Istenem, milyen másak is voltak azok a nyarak, ott, a hentesbolt előtt!

1. Nászta Katalin:
   2018. április 8. 07:29

   Hát így néz ki az öregség. Amikor elveszti az ember az önkontrollt és ismeretlenhez is úgy szól, és olyan bizalmas hosszan, hogy elfutnak tőle.
   Nagyon jól fülöncsípett történet.

2. B.Tomos Hajnal:
   2018. április 8. 15:41

   Köszönöm, Katalin.

3. Gergely Tamás:
   2018. április 9. 08:25

   Azok a drága jó idõk! Telefonunk nem volt, a téren egy, néha beleszorulva a 25-banis. Tízezer embernek egy használhatatlan telfonja, ó drága szép idõk, a román fõvárosnak összesen két xeroxa, buletinnel a kézben lehetett sorba állni